Egy bizonyos Victor Lustig nevű cseh szélhámos, akit akkor már Csehországban is köröztek több rendbeli csalásért, 1925-ben éppen Párizsban múlatta az időt áldozatai pénzét költve. Akkoriban a torony elég rossz állapotban volt, és ismét napirenden voltak a lebontását szorgalmazó írások. Nos, ez a Lustig pont egy ilyen újságcikkel találkozott, és már meg is született benne a zseniális ötlet.
Másnap hamisíttatott magának egy „kormányzati megbízást” és ennek birtokában meghívta Párizs hat legnagyobb ócskavas kereskedőjét a francia főváros egyik legelőkelőbb hoteljébe üzleti megbeszélésre. A megbeszélésen aztán a Hírközlési miniszter helyetteseként bemutatkozva elmondta, a rossz állapotban lévő torony fenntartási költsége olyan nagy, hogy a város ezt már nem akarja tovább fizetni, ezért az elbontás mellett döntöttek. De a dolgot titokban kell tartani, mert a közfelháborodás megakadályozhatja a műveletet. Hogy erősítse a tárgyalás komolyságát egy bérelt luxus limuzinon elvitte az ócskavas kereskedőket a toronyhoz, úgymond az árut megmutatni, és másnapra mindenkitől ajánlatot kért. Közben ügyesen felmérte, melyikük a legpénzéhesebb és melyikük a legegyszerűbb elme.
A kiválasztott egy bizonyos André Poisson nevű kereskedő lett, aki nem tartozott a párizsi elit köreibe. Úgy gondolta, hogy ezzel viszont már oda fog. A felesége azonban gyanút fogott a túlzott titkosság és a gyorsaság miatt, ezért Poisson újabb találkozót kért a „minisztertől”. A találkozón aztán Lustig ecsetelte, hogy a gyorsaság valójában azért kell, mert pénzügyi problémái vannak, amiket a munka elvégzése utáni jutalomból remél megoldani. Poisson értett a szóból és egy zsíros összeggel megkente a korrupt minisztert, hogy övé legyen az elsőbbség. És így is lett. Poisson nyert és kifizetett egy hatalmas összeget az Eiffel toronyért. Lustig pedig egy órával később már a bécsi vonaton ült egy pénzzel teli táskát szorongatva.
Hogy mi történt ez után? Semmi! Poisson ugyanis annyira szégyellte, hogy átverték, hogy nem jelentette fel Lustigot.