A feleségem mentette meg az életem

Egy nagyobbacska faluban élek Borsod Megyében. Buszvezetőként dolgozom, ezért sokat vagyok távol a családomtól, de nagyon szeretem ezt a munkát. Amikor a bajom elkezdődött, akkor is ezt csináltam, és az első időben nem is igazán tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget.

Úgy kezdődött, hogy a hasam elkezdett fájni. Elmentem a háziorvosunkhoz, ő pedig megvizsgált, nyomogatta a hasamat, aztán azt mondta, hogy talán kicsit többet ettem a kelleténél – ebben lehetett valami, mert nagyon szeretek enni, ami meg is látszott rajtam – és felírt valamit. Be is szedtem a tablettákat, és a nekem egyébként nagyon kellemetlen diétát is tartottam. A helyzet azonban nemigen javult. Mi több, a fájdalom egy ponton, a hasam bal oldalának közepe táján egyre esősödött.

Nem volt mit tenni, elmentem a háziorvosunkhoz újra. Ismét megvizsgált, és megkérdezte, milyen a székletem? Mondtam, hogy nagyon kevés és az is meglehetősen híg. Hümmögött egy kicsit és láthatóan gondolkodott, végül arra jutott, hogy valószínűleg egy kisebb bélfertőzés lehet. Felírt gyógyszert, és táppénzre is kiírt, mert ilyen állapotban nem lehet buszt vezetni. Abban maradtunk, hogy egy hét múlva újra elmegyek hozzá.

A hét telt, és én közben már elkezdtem hányni is, de ezt betudtuk a feleségemmel a bélfertőzésnek. A hasam közben egyre inkább fájt, és már ott tartottam, hogy járás is nehezemre esett. Az egy hét elteltével, újra visszamentem az orvoshoz. Végigkérdezett mindent, ahogy kell, én meg elmondtam, hogy igen, beszedtem pontosan a gyógyszereket, igen betartottam a diétát is, és nem fogyasztottam sem cukros ételeket, sem alkoholt. Ezzel láthatóan elégedett volt. A hányásra azt mondta, ennek a betegségnek ez is a velejárója lehet, írt fel hányinger elleni gyógyszert is. Megint rákérdezett a székletre, én pedig mondtam, hogy kevés és híg, ahogy az tényleg volt. Erre írt még egy papírt, mert székletvizsgáltat is kellett, és kaptam hasmenés elleni gyógyszert is.

Az én állapotomban nem volt egyszerű a vizsgálandó anyagot összehozni, de nagy nehezen megoldottam. A járás viszont már annyira nehezemre esett, hogy a feleségem vitte el a laborba és adta le a kis csomagomat. Közben útba ejtette a patikát is az új gyógyszereimért. Szedtem is mindent becsülettel, de az állapotom egyre csak romlott. A végén már ott tartottam, hogy jártányi erőm sem volt, és amint ettem valamit, szinte azonnal ki is hánytam. A feleségem azt mondta, hogy ez így már nem mehet tovább, mert hetek óta táppénzen vagyok, szedem a gyógyszereket, és mégis egyre rosszabbul vagyok. A barátnője mondta neki, hogy pár utcával odébb lakik egy nemrég oda költözött orvos, nézessem meg magam vele is. Nem nagyon örültem neki, de végül belementem. Viszont erőm már szinte semmi sem volt, ezért késő délután a feleségem elment és becsöngetett az orvos házába. Szerencsénk volt, mert nem egy felfuvalkodott, menjen a háziorvosához fajta ember, így fogta a táskáját és átjött hozzánk. A feleségemmel közben beszélgettek, és kiderült, hogy belgyógyász és sebész főorvosként is dolgozott, most éppen ösztöndíjjal tanul, azért nem vállalt pozíciót egyik kórházban sem. Közben, mivel nem tudtam, hogy jön vagy sem, bekaptam az esti pár falatomat, mert többet úgysem tudtam. Mint kiderült, ez volt a szerencsém. Talán ha két perce lehetett nálunk, amikor elrohantam hányni. Nem volt szívbajos, és utánam jött. Megnézte a „termést” és azonnal telefonált. Rohammentőt hívott, aztán felhívta sebészeti ügyeletet a kórházban. Bemutatkozott és kérte, adják az ügyeletes főorvost. Régi kollégák voltak, neki elmondta röviden – amiből én akkor semmit sem értettem – a helyzetet. Később a feleségemtől megtudtam, hogy amikor kiment tőlem, azt mondta a másik orvosnak, hogy készítsék elő a műtőt, mert akár perceken is múlhat az életem.

A rohammentő szerencsémre tényleg rohammentő volt, és én 20 perc múlva a kórházban, fél órán belül pedig a műtőben voltam. És a műtét sikerült. 

Amikor teljesen magamhoz tértem, a főorvos, aki műtött, bejött hozzám. Elmondta, hogy milyen nagy szerencsém volt, hogy ilyen remek orvos lakik a közelemben. Mert amikor minden kijött belőlem, ő rögtön látta, hogy egy végstádiumban lévő bélelzáródással van dolga és azonnal hívta a mentőket és a kórházat is. És igen, tényleg perceken múlt.

A bélelzáródást – ebben is szerencsém volt – egy jó indulatú, ám cserébe teniszlabda nagyságú daganat okozta. Ahogy az orvosom mondta, az életmódomból adódóan – elhízás, kevés mozgás, zsíros ételek – a belemben kialakulhatott egy polip. Ez aztán az idők során béldaganattá fejlődött. Tény, hogy a daganat okozta bélelzáródásba majdnem belehaltam. Ahogy az is, ha ez nem történik meg, akkor nagy valószínűséggel a daganat elrákosodik, és magamat ismerve már csak akkor mentem volna orvoshoz, amikor már késő.

Mindent összevetve, egyértelmű, hogy az orvosok mellett a feleségemnek köszönhetem az életemet. Ha ő nem áll a sarkára és nem csönget be a főorvos úrhoz, akkor ma már nem élek. Így viszont, azóta újra dolgozom, és tekerem a kormányt, ahogy az út megkívánja. Csak azt bámon, hogy nem törődtem az egészségemmel és azokkal a jelekkel – mert azok ma már tudom, hogy voltak -, amelyekkel sokkal előbb észrevehettem volna, hogy valami nincs rendben.

Azóta az életemen is változtattam. Vettünk néhány otthoni „kínzóeszközt”, amit a feleségemmel közösen használunk, és az étkezésre is jobban figyelünk.

A háziorvosom – bár lehet, hogy hibázott – jellemből kitűnőre vizsgázott. Már a műtét után közvetlenül is meglátogatott, konzultált a kezelőorvosommal és az utókezelést remekül végigvitte. Azóta is hozzá járunk a családommal.

SüN