BlogÚj! Megnyitás

A híradó egykori nagyasszonya

Bizony, egyszerre nehéz és könnyű dolgom is volt, amikor az interjút készítettem. Nehéz, mert amikor a szakma egyik jeles képviselőjével beszélget az ember, akkor felmerül a fejében a gondolat: vajon ő is így tenné fel a kérdést?

Ugyanakkor könnyű is volt, mert huszonéves korom óta ismerem Bayer Ilonát és a beszélgetésünk első percétől kezdve barátok lettünk. Így szinte lelkének minden apró rezdülését ismerem. Illetve eddig azt hittem… azért most mégis pár új dologra fény derült. Bayer Ilona egy vérbeli tévéhíradós ikon, rádiós, újságíró, műsorvezető, művészeti menedzser, a kultúra minden létező ágának patrónusa. Büszke édesanya, örömtől sugárzó nagymama, és egy nagyon friss, még nyomdaszagú könyv szerzője. Mindeközben a rendszerváltás híradóinak szőke ciklonja, aki anyós lett Japánban, és ebbéli tapasztalatait a távoli szigetország mindennapjairól papírra is vetette. 

Szolnoktól Japánig – akár ez is lehetne a címe ennek a hiánypótló kötetnek, amelyet a benne lévő majd háromszáz fotó miatt akár albumnak is nevezhetnénk…

Lehetne, hisz a pályám a Tisza - Zagyva parti városból indult. Az ottani Tabán egyik aprócska házából, ahonnan mai szemmel sok minden hiányzott, de megvolt a legfontosabb, az összetartó család fészek - melege. Szüleim sokat dolgoztak, apám a gyárban, anyám a fogorvosi szék mellett, engem drága nagyanyámék neveltek. Tőlük kaptam a szigorú, szemérmetes szeretetet, az emberséget. Velük éltem meg az együttérzést – és nem a sajnálatot – a szomszédék mozgássérült kisfiával, és az utcabeli egyszerű emberek természetes segítőkészségét, amely a jóindulatú, igyekvő szomszédnak kijárt. Innen hoztam magammal a másikra figyelés képességét, a kötelességérzetet és a munka becsületét, mely olykor hajnali háromkor is arra sarkall, hogy ne hagyjam abba a megkezdett cselekvést.

A híradó egykori nagyasszonya
A híradó egykori nagyasszonya

A családi indíttatás mellett sokat köszönhetsz a véletleneknek is.

Véletlen? Sors? Vagy a Jóisten? Ki tudja, ki irányítja az emberek életét… De valóban, az életemet meghatározó médiavilág például sosem fordult meg a fejemben, mint ahogyan a legtöbb kislány vágyálma, a színésznőség sem. Még az érettségi táján sem volt fogalmam arról, merre is induljak. Annak ellenére, hogy kitűnő tanuló voltam, és a művészetek bűvöletében éltem. Faltam a könyveket, még éjjel a takaró alatt is, kis zseblámpám fényénél. Hatéves koromtól vagyok nagy színház és filmrajongó. Kamasz koromban a Szigligeti Színház az addigi legragyogóbb korszakát élte. Ott volt például Örkény István Macskajáték című darabjának az ősbemutatója. Ráadásul a nagyhírű Szolnoki Művészteleppel szemben nőttem fel. Festőművész rajztanárom volt ötödikes korom óta. Későbbi munkáimat ez alapvetően befolyásolt. Aztán egy véletlen folytán a Magyar Rádió Szolnoki Stúdiójába kerültem, és 18. születésnapom legszebb ajándékaként elhangzott az éterben az első írásom. Az Újságíró Iskola padjaiból hívtak 1974-ben az ország egyetlen televíziójának Híradójához.

Óriási ugrás lehetett ez…

Ahhoz hasonlítható, mintha egy kis vidéki színház színésznője egyszer csak Hollywoodba kap meghívást egy filmfőszerepre.

A híradó egykori nagyasszonya

A TV Híradós évek fantasztikus találkozásokat hoztak, sok híres emberrel kerültél akkor kapcsolatba.

Egyik első riportalanyom a venezuelai külügyminiszter volt. Annak ellenére, hogy én nem külpolitikai riporter volna. De ügyeletben mindent kellett csinálni, ami épp adódott. Azért javarészt a kultúra háza táján dolgoztam. Ha összeadnánk 16 éves híradózásom „termését” hihetetlen számot kapnánk. Még saccolni is nehéz, hány tízezer 1-2 perces kisriport, tudósítás került adásba tőlem ez idő alatt.

A tudósítókból, riporterekből legfeljebb a válluk csücske látszódhatott ezekben a röpke kis anyagokban. Az igazi ismertséget, népszerűséget a műsorvezetés hozta meg számodra.

Szerencse is kellett hozzá, mint mindenhez a világon. 1985-ben lettem műsorvezető a fél nyolcas első kiadásban, a rendszerváltás előtti évek történelmi jelentőségű eseményeinek időszakában. Ráadásul akkor még csak egyetlen televízió volt az országban, mindössze két csatornával. Nem is nagyon nézhettek mást az emberek. Ahogy közeledett 1990, a nagy változás éve, úgy emelkedett a nézőszám. Akkor vezették be a nagy nyugati híradók mintájára, hogy egy héten keresztül minden este egy személy vezette a Híradót. A három férfikolléga mellett én voltam az egyetlen nő a csapatban. Ma már nehéz elhinni, hogy a legnagyobb nézettség bizony majdhogynem verte az öt milliót. Ez az ország szinte teljes felnőtt lakosságának számított.

A híradó egykori nagyasszonya
A híradó egykori nagyasszonya

Mindent elértél, amit a hírszakmában lehetett, aztán, a híradózás után pezsdült meg igazán az életed. Sokféle televíziós műsorban dolgoztál, saját magazinjaid is voltak, a Tolerancia-díjas Civil kurázsi például. Emellett

bejártad a fél világot, kiváló emberek, és művészek barátságát mondhatod magadénak.

Göncz Árpád elnök úrral háromszor utaztam filmesként Észak-Amerikába. Fantasztikus emlékeket őrzök. A Fehér Ház híres ovális szobájában kézfogást az idősebb Bush elnökkel, vagy Hollywoodban egy magánpartin Teller Edével, Tony Curtis-szel. Irakban megismerkedtem a kultuszminiszterrel, akiről kiderült, hogy Kodály módszert tanult Budapesten, de találkoztam Yehudi Menuhinnal és Vszjatovszlav Richterrel. A magyar művészvilág általam sokra becsült hatalmasságait is mind-mind említhetném. Gyönyörű dedikációkat őrzök, amelyek azoktól különösen becsesek, akik azóta már nincsenek közöttünk. A világhírű olasz tenor, Benjamino Gigli lányától, Rinától például, akivel két hétig forgattunk édesapjáról. Soroljam még?

A Gigli-film forgatásáról akár közösen is mesélhetnénk, hisz együtt dolgoztunk hetekig Olaszországban. S amíg a kamera forgott Reccanatiban, szabad időmben gyakran vigyáztam az akkor alig kétéves legkisebb lányodra, Szofira… Közelről láthattam, hogyan próbáltál helytállni különlegesen mozgalmas munkádban és családi teendőidben.

Sok-sok kompromisszummal, és rengeteg energiát felemésztő, állandó szervezéssel. De bármilyen nehéz volt, egyik nélkül sem tudtam elképzelni az életemet, amely csak így lehetett kerek. Ezért is fájó számomra, hogy most külföldön élnek a gyerekeim, s tündéri unokáim hétköznapjaiban nem vehetek részt. Legmesszebbre Petra lányom került, aki tíz éve él Japánban. A náluk töltött látogatások élményeit írtam meg új könyvemben, amely remélem, hozzájárul majd ahhoz, hogy az olvasók jobban megismerjék ezt a távoli, misztikus világot. S hogy megértsék a titkot, hogyan lehetett a második világháború legnagyobb veszteséből ma a világ egyik vezető gazdasági nagyhatalma.

Nem véletlenül tekinti ezt könyvet élete egyik legfontosabb munkájának. Az ajánlás ezt jól magyarázza: „Az „Anyós lettem Japánban” pontosan olyan, mint Bayer Ilona maga: sokszínű, közléseiben egyszerre személyes és általános érvényű, gyermekien kíváncsi és felnőtten igényes, megértő, sokszor boldog, sokszor szomorú, mindig továbbgondolásra késztető – és persze, ami talán a legfontosabb, végtelenül szerethető.” Joó Géza

Vissza a főoldalra