A Madártej miatt nem lettem orvos

Elmaradhatatlan egyenruhájában szinte minden nap megjelenik a híradóban, és több szórakoztató műsorban is feltűnt már. Amikor megszólal, arra az ember óhatatlanul odafigyel, és hajlamos azt hinni, hogy a kamera, a show neki természetes életeleme. Ki gondolná, hogy volt olyan helyzet, amikor egy rendezői instrukciót követően egy pillanatra leblokkolt és nehéz volt megmozdulnia. És talán az sem köztudott, hogy egyszer majd üzletet szeretne nyitni.

Budapesten születtem, a Markó utcai mentőközponthoz közel és a Sziget cukrászda szomszédságában nőttem fel. Egyedüli gyerekként a szüleimmel és a nagymamámmal éltem együtt. Egyiküknek sem volt semmi köze az egészségügyhöz, sőt, még a család korábbi generációi közül sem volt senki, aki kapcsolódott volna az orvosláshoz. És akkor itt jön a kérdés, hogy akkor mégis hogyan? A legkorábbi emlékeim között már ott van az, amikor a dédnagymamámmal a Sziget cukrászda teraszán üldögéltünk. A nénik pedig kérdezgették, hogy mi leszek, ha nagy leszek, én meg azt válaszoltam, hogy orvos. Talán négy éves lehettem. Hogy ez honnan jött, azt nem tudtam kideríteni. Aztán később ez kicsit finomodott, és hat – hét éves koromban beleszerettem a mentőautókba, amikor a Markó utcába sétáltunk a szüleimmel. Így aztán a korábbi orvos pálya átalakult mentős ambícióvá. A gimnázium után jelentkeztem is az orvosira, mert úgy gondoltam, hogy majd mentőorvos leszek, de ez nem sikerült. Korábban jó tanuló voltam, de pont a gimnázium végén, amikor a legjobban kellett volna, elhanyagoltam a tanulást. Ebben jelentős szerepe volt az általam alapított Madártej nevű rock zenekarnak is. Sok helyen koncerteztünk az országban és a tanulás akkor nem számított prioritásnak.

Mivel nem vettek fel az orvosira – amit cseppet sem bántam – úgy gondoltam, itt a lehetőség, hogy huszonnégy helyett tizennyolc évesen mentőzhessek. Akkoriban ez nem volt könnyű, mert túljelentkezés volt, de nekem sikerült. Innentől kezdődött az én mentős pályafutásom, ami már közel harmincöt éve tart. A mentők az én második családom. Ennek az időszaknak három periódusa volt. Az első, amikor az elejétől végigjártam a mentő ranglétrát, kezdve a képzetlen mentőápolótól egészen a mentőtiszti diplomáig. Aztán másféle feladatokat is kaptam a Mentőszolgálatnál. Elkezdtem foglalkozni az oktatással, és elvégeztem a Semmelweis Egyetem pszichológia és mentálhigiéniés szakát is. Aztán jött a pályafutásom második szakasza.

A legfontosabb a nagyon sok szeretet volt, amit a szüleimtől kaptam. Ami néha talán már túlzás is volt. Utólag visszanézve kicsit elkényeztetett gyerek voltam, akinek nagyon jót tett, hogy másfél évre elvitték katonának. Ez kellett ahhoz, hogy rájöjjek, nem csak az a puha, kényelmes világ van, amiben én felnőttem. A legfontosabb útravaló, amit a szeretet mellett kaptam, a tisztesség és az erkölcsi normák tiszteletben tartása volt. Ezeket igyekszem én is továbbadni a gyerekeimnek.

A szakmai életem második periódusában tettem egy kalandos kitérőt, és elmentem egy gyógyszercéghez dolgozni. Igaz, mellette titokban éjszakánként folyamatosan mentőztem, hogy ne veszítsem el a kapcsolatot a Mentőszolgálattal és a hivatásommal. Közben persze a gyógyszercégnél is bedolgoztam magam. Először orvos látogató voltam, aztán marketinggel foglalkoztam, és a végén a PR-el is. A gyógyszercég iskolázott be a harmadik diplomás képzésemre, ami egy felsőfokú PR kurzus volt.

Több szempontból is nehéz volt. A Mentőszolgálatnál mi csapatokban dolgozunk. Egy csapatban általában három ember van, egy ápoló, egy sofőr és a mentőtiszt, vagy orvos. Én mentőtisztként egy kis csapatot vezettem, és minden nap döntéseket hoztam, amin életek múltak. Ez önállóságot és döntési kompetenciát jelentett számomra. Ezért volt nehéz az, hogy a gyógyszercégnél a hierarchia aljára kerültem. A feladatok végrehajtása és mások döntéseinek a megvalósítása volt a dolgom. Ez egy új helyzet volt számomra, amit meg kellett szoknom. A másik, ami miatt nehéz volt, az a teljesítmény mérése. A mentőknél nehéz mérni a teljesítményt. Az egyetlen viszonyítási alap, hogy a beteg életben maradt, tudtunk segíteni, vagy sem. Ezzel szemben a kereskedelmi cégnél számtalan mérési forma volt, amit alkalmaztak is. Ebből adódóan voltak olyan célok és részcélok, amiket teljesíteni kellett. Ami viszont megkönnyítette a dolgomat, az az önállóság volt. Mindennap beültem a céges autóba és a saját magam elgondolása szerint elvégeztem az aznapra eső munkát. Ezáltal nagyon sok új emberi kapcsolatra tettem szert és megismertem egy teljesen új világot, a marketing és az értékesítés világát.

Azt hiszem, ez az útszakasz sem volt véletlen az életemben. A mentőautók mellett gyerekkoromban volt egy másik hobbim is. A lakásban berendeztem egy kis üzletet a nagyszobában, ahol a matchboxaimat és az apróbb játékaimat kiraktam, és ha jött hozzánk valaki vendégségbe, ezeket megpróbáltam eladni neki. Ez azt mutatja, hogy valami kereskedelmi ambíció már volt bennem gyerekkoromban is. Bevallom, ha lenne rá időm és energiám, akkor én nagyon szívesen foglalkoznék ilyesmivel. Nyilván nem úgy, hogy emiatt feladjam a hivatásomat. Így aztán mindig tolom magam előtt azt a tervet, hogy egyszer majd nyitok valamilyen üzletet.

Igen, megszerettem a marketing és kereskedelem világát is, de amilyen az élet, akkor jött a megkeresés az Országos Mentőszolgálat akkori vezetőjétől, aki felajánlotta, hogy jöjjek vissza a Mentőszolgálathoz szóvivőként. Ezt némi gondolkodás után – mivel az állami szféra és a gyógyszercég fizetési és egyéb kondíciói közel sem voltak azonosak – elfogadtam és visszatértem az Országos Mentőszolgálathoz. Ennek most már 16 éve.

Egyáltalán nem volt tudatos lépés a részemről. A marketinggel más terveim voltak, elkezdtem marketing szakértőként dolgozni az egyik barátom vállalkozásában. Cégeknek tartottunk értékesítési és marketing tréningeket, és azt gondoltam, ez lesz az egyik irány, ami az életem további részét meghatározza majd. Ez akkor egy lehetséges jövő volt számomra, mert úgy gondoltam, nem maradok a gyógyszercégnél, hanem önálló trénerként, coachként dolgozom tovább. Néha még most is kapok ilyen felkérést, igaz a kommunikációval ötvözve, hiszen az életem elmúlt tizenöt évét ez határozta meg. Talán látszik is, nagyon szeretem csinálni. Mostanában már a legtöbbször motivációs tréningeket, előadásokat tartok céges csapatoknak. Emellett a mentőszolgálat arcaként többször hívnak egészségügyi előadások, tréningek tartására is.

Az első egy napilapos interjú volt. Akkoriban még nem is tudott rólam senki, de volt egy baleset, amiről az újságíró írni akart, és a házban végül hozzám kapcsolták. Másnap elmentem az újságoshoz és vettem vagy nyolc példányt a lapból, amit a családban osztottam szét, mert oda volt írva, hogy nyilatkozta Győrfi Pál a mentők szóvivője. Aztán ez mára odáig jutott, hogy alig van híradó, amibe ne szerepelnék. Megváltozott a világ. Én magam is egy komplett stábbal dolgozom. Ma is már három különböző televíziós stábnak adtam interjút, és még nincs vége a napnak.

Talán 2006 – 2007-ig a kutya sem volt rám kíváncsi azon kívül, amit szóvivőként elmondtam. Aztán egyszer csak úgy gondolták, ha van valaki, aki szinte minden este egyenruhában „benéz” az emberek lakásába, akkor talán érdekes lehet emberként is. Aztán jött az első felkérés, ami az én saját személyemre vonatkozott. Határozhattam volna úgy is, hogy köszi, nem, de két okból másként döntöttem. Az egyik az, hogy tagadhatatlanul van bennem exhibicionizmus, ez talán kell is a nyilvános szerepléshez. A másik pedig az, hogy úgy gondolom, az embereket jogosan érdekli, hogy kik azok, akik hivatalos minőségben egy-egy adásban feltűnnek. És nem biztos, hogy egy ilyen műsor a hitelességet veszélyezteti, sőt lehet, hogy inkább erősíti, ha megismerik az embert az egyenruha mögött. Amikor egy-egy ilyen felkérés érkezik, mindig alaposan felmérem, hogy ez mennyire veszélyezteti a hitelességemet, a mentők reputációját. Emellett mindig igyekszem valami mentős célt is bevinni a műsorokba. Így kerülhetett be a Drágám, add az életedbe is egy újraélesztő baba, amin a fogásokat is bemutattam. Nem tagadom, hogy ezeket a műsorokat mind élveztem. Ez pedig lehet, hogy a szüleimtől jön, akik zenészek voltak és a szórakoztató iparban dolgoztak. Lehet, hogy a személyiségembe ez szintén beépült.

Édesanyám zongorázott, édesapám pedig klarinéton és szaxofonon játszott. Az én hangszerem a zongora. Most is van egy az irodámban.

Nem, azért akkora irodám nincs. Egy kisebb elektromos zongora, amin ha úgy adódik, és senkit sem zavarok, játszom is. A médiára visszatérve, attól függetlenül, hogy élveztem ezeket a műsorokat, azért voltak kellemetlen pillanatok is. Emlékszem, a Szombat esti láz egyik első próbáján bementem egy hatalmas sötét terembe, ahol csak a reflektorok világították meg a színpadot. Nekem pedig fel kellett oda mennem, és a reflektoroktól nem láttam, hogy kik ülnek odalent. Aztán a rendező megszólalt, most lesz két percem, hogy szabadon táncoljak a színpadon. Na, ez volt az, ami annyira távol volt attól a szakértői, egészségügyi, állami szereptől, amit addig betöltöttem, hogy egy pillanatra nem tudtam mit kezdeni vele. Nagyon nehezemre esett megmozdulni, és nem gondolom, hogy bárkit is elkápráztattam volna, de megcsináltam. Aztán elég hamar kiestünk, és kiderült, hogy nem tudok sem jól táncolni, sem énekelni, de legalább megpróbáltam.

Úgy éreztem, hogy ez az igazán nekem való műsor. Nem azért, mert ezt annyira jól csináltam, hanem azért, mert végül is ez az én terepem. Ami ráadásul az egészségügy és a kommunikáció, média nagyon jó találkozása is volt egyben. Sajnos ez a Nagy duett miatt megszűnt a számomra, mert a két televízió csatorna közötti viszonyba ez már nem fért bele. Nagyon remélem, egyszer még lesz lehetőségem arra, hogy újra egy ilyen egészségügyi TV-műsort csinálhassak.

Dani fiam vloggerként kezdett dolgozni és a hozzáértők szerint szakmailag nagyon jó kis videókat készít és rak fel a világhálóra, és ezekkel sikereket ér el. Erre nagyon büszke vagyok. Jövőre végez a Corvinus Egyetem média – kommunikáció szakán, de még nem lehet tudni, hogy merre visz a pályája. Ez attól is függ, hogy mire lesz igény, illetve, hogy neki milyen ambíciója támad. Pár hete vicces szituációba kerültünk teljesen véletlenül. A Petőfi televízió kérte fel egy esti műsorba társ műsorvezetőnek, és amire nem számított – és nekem is meglepetés volt -, az az volt, hogy én voltam a vendég. Ebből aztán előállt az a helyzet, hogy a saját fiam készített velem interjút. Mindkettőnk számára furcsa és izgalmas szituáció volt.

Ádám fiam kilenc éves, akinek most a foci a mindene és az a terve, hogy híres labdarúgó lesz. Igaz, emellett sakkozik is, amiben szintén nagyon ügyes, mert versenyeken már több kört is megnyert. Aliz lányom hét éves, most megy általános iskolába és a családban ő az, akit vonz az orvos szerep. Mindenkit vizsgál, vagy szurikat ad be, úgyhogy, ha most megkérdeznénk, valószínűleg azt mondaná, hogy orvos vagy táncosnő akar lenni. Vagy a kettő együtt. Aztán a legkisebb Lilla, aki négy éves, egy érett, okos kisgyerek, és már most mindenben próbálja másolni a nővérét.

Adrienn sokáig otthon volt a gyerekekkel, de már két éve visszament dolgozni – egy bankban jogász -, ami átalakította az életünket. Érthető volt, hogy szeretett volna visszamenni, hiszen túl fiatal még ahhoz, hogy befejezze a karrierjét. Így a családi logisztikát újra ki kellett alakítanunk. Kitalálni, hogy ki az, aki viszi a gyereket, ki viszi a másikat edzésre, külön órára, ez mindennapos feladat. És ez néhány év múlva, ahogy nőnek a gyerekek, csak fokozódni fog, de azt is megoldjuk majd. Hogy egymásra hogyan van időnk? Ez nem könnyű kérdés. Szeretjük egymást a feleségemmel és ez mindkettőnknek nagy tartalékot ad. Egy-két hetente, amikor egy bébiszitter vigyáz a gyerekekre, miénk az este. Olyankor elmegyünk vacsorázni, beülünk egy moziba, vagy színházba.

Remélem nem értik majd félre, nekem a sport, a futás mellett a munkám ilyen. Én imádom ezt csinálni. Ha valami történik, és megcsörren a telefonom, akkor én abba száz százalékosan bele tudok feledkezni és teljesen megszűnik körülöttem a világ. Számomra, amit csinálok, az nem munka, inkább szenvedély és hivatás. A futás is ezért jó, mert nekem az az „én” időm, amikor magam vagyok a gondolataimmal. Ilyenkor át tudom gondolni a dolgokat és jönnek az ötletek is.