A saját utammal kapcsolatban is úgy vélem, hogy ha hű maradok önmagamhoz, ha az a legfontosabb, hogy amit csinálok az színvonalas legyen, akkor ebből jó dolgok születhetnek. Amikor az ember megtanulja, hogy ne másoknak feleljen meg, hanem a saját értékrendjét képviselje, akkor az élet több területén is jobban a helyén érzi magát. Onnantól megszűnik a megfelelési kényszer. Ahogy megszűnik a „lemaradok, ha nem vállalom, nem csinálom” érzés is. Ezért megtanultam a saját belső hangomra figyelni. Az érzéseimre a dolgokkal és emberekkel kapcsolatban. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy nem fordulok kellő tisztelettel és elfogadással mások felé. Sokkal inkább arról szól, hogy megteszek mindent az önazonosságomért. Ezért tudom megtenni, hogy nem harcolok másokkal sem szerepekért, sem népszerűségért, sikerért. Nincs bennem sem megfelelési vágy, sem megfelelési kényszer. Fontosabb számomra, hogy a saját munkámra, saját teljesítményemre figyeljek. Bár egyáltalán nem készültem a színészi pályára, mondhatjuk, hogy ez az élet ajándéka nekem. Viszont az is igaz, hogy 13 éves koromtól, amikortól pódiumra álltam zenélni, beleszerettem abba az érzésbe, amit a szereplés ad. Akartam érezni, hogy jó az embereknek, ha hallgatják, amit csinálok. Ezt az átható öröm-érzést pedig minél többször át akartam élni. Talán ez is közrejátszott abban, hogy olyan szakemberek találhattak rám, akik egyértelműen felkínálták a színészi pálya lehetőségét. Ez az életút, a gyerekkortól meglévő élmény, a fellépés, a színpad, nem múló örömöt ad azóta is. A sikerhez pedig hozzájárulhat annak a felismerése is, hogy az a csoda, amit a színház ad, azt én akkor tudom átadni a nézőnek, ha a csoda velem történik meg. Amikor én átélem. Ilyenkor a színész nem eljátssza a szerepét, hanem azzá lényegül, akit éppen megformál. Ez pedig képes magával ragadni a nézőt.