A saját utamon járok - Interjú Nagy Sándorral

Vigyázz rám, forrás: YouTube

Sándor töretlen népszerűsége pedig igazolta azokat, akik a színész mesterség felé terelték az útját. Olyan művészektől tanulhatta a szakmát, akik nem csak drukkoltak a tehetséges ifjúnak, hanem alkalmat is adtak arra, hogy megmutassa a kvalitásait. A sokoldalúság, amivel bír, nem csak a rengeteg lehetőségnek, szerepnek köszönhető. A szakma iránti elhivatottság, a mesterség iránti szeretet hatja át minden megnyilatkozását. Legyen szó vígjátékról, drámáról, versről, vagy egy fülbemászó dalról, -a feladat nagyságától függetlenül-, ugyan azzal az elkötelezettséggel áll neki a megvalósításnak.

A közönség szeretete mellett a média figyelme is gyakorta fordul felé. Számtalan interjú készül vele. Nem csak azért, mert olyan sok szerepben láthatjuk színpadon, filmekben, televíziós sorozatokban, vagy éppen külföldi színészek sorát szólaltatja meg a szinkron stúdióban. Az ok sokkal inkább abban rejlik, hogy nagyon jó vele beszélgetni. Nincsenek sztár allűrök, nem harsog róla sem magánéleti, sem közéleti kétes hírverés. Mégis figyelni kell rá. Színpadon, filmen és interjú helyzetben egyaránt. Mert amit mond, abból árad valami megnyugtató bölcsesség, ami ebben a zaklatott, rohanó világban jobban kell bármi másnál.

Vigyázz rám, forrás: YouTube

A sikerek rivaldájának ellenére megmaradt annak a tiszta lelkű fiatalembernek, aki tizenévesen elindult, egy koránt sem egyszerű pályán. Ahogy mondja, ő nem akart színész lenni. Eszébe sem jutott, sőt a mai napig elámul azon, hogy Fényeslitkéről hogyan kerülhetett ő egy színpadra számos elismert színész óriással, akiktől a Színművészeti Főiskolán töltött évek után, a színész mesterség oly sok titkát leshette el. Akik partnerként fogadták őt az együtt töltött évadok során.

A beszélgetésünk több, mint egy „hagyományos” művész interjú. Annyi szín és annyi mélység van benne emberként, ami megmutatásra érdemes.

Nagyon szeretek hazajárni. Egyrészt lokálpatrióta vagyok, másrészt nagyon fontos számomra a családom. A helyhez és az emberekhez való kötődésem élő maradt a fizikai távolság ellenére, ezért mindig szívesen beszélek arról, mit jelent nekem az a hely, ahonnan elindultam az élet hívására.

Igen, megmaradt az életem részeként. A Színtársulat hamarosan ünnepli a 30. születésnapját. Örömmel fogadtam el a felkérést, hogy egy ünnepi műsort rendezzek a jubileum kapcsán.

Valóban. Mondhatom, hogy szerencsés vagyok, mert van olyan hónap, amikor 35-38 előadást játszom. Ez azt jelenti, hogy szinte minden nap van előadásom, és van, amikor adott napon dupla előadásban is helyt kell álljak. Ez persze fárasztó időnként. Ugyanakkor nagyon szeretek játszani. Sokféle szerepben van alkalmam megmutatkozni. Élvezem a színészmesterséget.

Nagyon nagy felelősségként. Chaplin gyakorlatilag utánozhatatlan zseni, ezért meg sem próbálom leutánozni őt annak ellenére, hogy a mindenki által jól ismert jellegzetességét, a mozgását, a sétapálca pörgetését természetesen hoznom kell a szerepben. Szente Vajk rendezővel egyetértésben a szellemiségét próbáltuk tovább vinni. Maga az előadás minden értelemben különleges és rendkívül összetett. Mindennek zenére, kivételes pontossággal kell megtörténnie az előadás során. Tulajdonképpen az egész előadás egyvégtében koreográfia, amiben minden mozdulatnak a helyén kell lennie, mert csak így valósul meg az, amit színpadra álmodtak az alkotók.

Nagyvárosi fények, forrás: Játékszín

Művész társaimmal azért is izgatottan várjuk a nézőkkel való találkozást, mert nem sokkal a bemutató után kellett leállni a színházi előadásokkal, így nem volt még sok alkalom játszani a darabot. Ami egyébként azért is elég nagy kihívás, mert éppen a darab különlegességében rejlik a nehézsége is. Az eddigi, kevés előadásszám miatt pedig még nem volt alkalom beleivódni az előadásnak a zsigereinkbe. Szinte újra kell majd építeni magunkban az egészet. Ebben lesz segítségünkre a szövegkönyv mellett az előadásról készült videó felvétel is, amin visszanézhetjük a lépéseket.

Nagyon megnehezíti a játékot, hogy nem érezzük a nézők jelenlétét. Nincsenek meg azok a visszajelzések, amiket átélünk egy előadás során. A nevetést, vagy éppen az a pillanatot, amikor szinte vágni lehet a nézőtérről áradó csendet a jelenet során. Mindezzel együtt teljes odaadással játszunk. Viszont a színészi játékunknak is át kellett alakulnia a helyzetnek megfelelően. Hiszen az élő színház során egy-egy jelenet nagyságrendileg más hangerőt, mozdulatot, kifejezési eszközt kíván, hogy a hátsó sorokban, vagy a karzaton ülő nézők is ugyan azt az élményt kapják. Egy üres nézőtér esetén minden más. A kamera által közvetített verzióban sokkal finomabb mozgásokra, játékra van szükség, hiszen a kamera „mindent lát”, mindent megmutat egy arckifejezésből, egy mozgás sorból. Át kellett formálni magunkban, ehhez a szituációhoz kellett igazítani mindent. Ez az élmény például teljesen új volt számunkra Rudolf Péterrel és Nagy-Kálózy Eszterrel, a Szomorú vasárnap streamelt, élő előadásán. A filmes tapasztalatunk éppen ezért nagyon jól jött ebben mindannyiunknak.

Ajándékként élem meg. Rendkívül sokat tanultam kitűnő színészektől, akikkel együtt játszom a színpadon, vagy a kamerák előtt. A jót megtanulni és tovább vinni a saját játékomban egyfajta fejlődési lehetőség, amivel nem szégyen élni.

Teljesen idegenek – Játékszín, forrás: Játékszín

Komplexebb. Több szempontnak kell érvényesülnie, mint amikor színészként, a darab egyik szereplőjeként van jelen az ember. Összetettebb előkészületeket, felkészülést kíván meg. Ilyenkor nem csak egy szerepért, hanem egy egész előadás megvalósításáért felelős az ember. A rendezőnek rendszerben, minden összefüggésében látnia kell azt az egységet, amit a közös munka eredményeképpen létre kíván hozni. Azt az általa megfogalmazott célt és gondolatmenetet, amiért maga az előadás megszületik.

Ez sokkal több, mint megmondani, hogy egy jelenetbe ki, honnan lépjen a színpadra, merre forduljon, vagy miképpen lehet elősegíteni a színésznek a szerep megformálását, a személyes kvalitásainak megfelelően. Arra is oda kell figyelni, hogy az eredmény összhangban maradjon. Mindenki a maga helyén, a saját szerepében váljon az egész előadás részévé. Számomra fontos ebben a folyamatban a színész. Az együtt alkotás. Kíváncsi vagyok a nézőpontjaikra, érzéseikre, az eszköztárukra. Ugyanakkor nekik azt kell elfogadniuk, hogy az előadás sikere érdekében nekem az egészet kell képviselnem. Ezért bár fontos a véleményük, az ötleteik, mégis nekem kell kézben tartanom az irányítást. Amióta rendezőként is debütáltam, jobban átérzem mekkora felelősség, függetlenül attól, hogy egy komplett előadást, vagy éppen egy jubileumi műsort kell létrehozni. Ez a felismerés egyébként a színészi munkámban is megerősített és hozott új szemléletet.

Valószínűleg szerepet játszik ez is. Minden esetre én nagyon hálás vagyok azért, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Menet közben sokat tanulok önmagamról és a világról, ami körülvesz. Hiszek a csapatmunkában, és ezzel együtt abban is, hogy igazán jó előadást akkor lehet létrehozni, ha a benne játszók önmagukban is jók. Ahogy egy vonósnégyes is akkor remekelhet, ha mindegyik zenész önállóan is kitűnően játszik, ugyanakkor négyen együtt, összhangban képesek megszólaltatni a zenei remekműveket. Egyébként ezt az egységet érzem a színpadon a Szomorú vasárnap előadásában is Rudolf Péterrel és Nagy-Kálózy Eszterrel. Sem a próbák, sem az előadások során nem éreztem, hogy ne tekintettek volna teljes értékű partnernek. Nagyon jó így játszani egy előadást.

A saját utammal kapcsolatban is úgy vélem, hogy ha hű maradok önmagamhoz, ha az a legfontosabb, hogy amit csinálok az színvonalas legyen, akkor ebből jó dolgok születhetnek. Amikor az ember megtanulja, hogy ne másoknak feleljen meg, hanem a saját értékrendjét képviselje, akkor az élet több területén is jobban a helyén érzi magát. Onnantól megszűnik a megfelelési kényszer. Ahogy megszűnik a „lemaradok, ha nem vállalom, nem csinálom” érzés is. Ezért megtanultam a saját belső hangomra figyelni. Az érzéseimre a dolgokkal és emberekkel kapcsolatban. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy nem fordulok kellő tisztelettel és elfogadással mások felé. Sokkal inkább arról szól, hogy megteszek mindent az önazonosságomért. Ezért tudom megtenni, hogy nem harcolok másokkal sem szerepekért, sem népszerűségért, sikerért. Nincs bennem sem megfelelési vágy, sem megfelelési kényszer. Fontosabb számomra, hogy a saját munkámra, saját teljesítményemre figyeljek. Bár egyáltalán nem készültem a színészi pályára, mondhatjuk, hogy ez az élet ajándéka nekem. Viszont az is igaz, hogy 13 éves koromtól, amikortól pódiumra álltam zenélni, beleszerettem abba az érzésbe, amit a szereplés ad. Akartam érezni, hogy jó az embereknek, ha hallgatják, amit csinálok. Ezt az átható öröm-érzést pedig minél többször át akartam élni. Talán ez is közrejátszott abban, hogy olyan szakemberek találhattak rám, akik egyértelműen felkínálták a színészi pálya lehetőségét. Ez az életút, a gyerekkortól meglévő élmény, a fellépés, a színpad, nem múló örömöt ad azóta is. A sikerhez pedig hozzájárulhat annak a felismerése is, hogy az a csoda, amit a színház ad, azt én akkor tudom átadni a nézőnek, ha a csoda velem történik meg. Amikor én átélem. Ilyenkor a színész nem eljátssza a szerepét, hanem azzá lényegül, akit éppen megformál. Ez pedig képes magával ragadni a nézőt.

Legyen a feleségem – Játékszín, forrás: Játékszín

Azt vallom, hogy elsősorban önmagunkért vagyunk felelősek. A saját, élet adta feladatainkat kell először megoldanunk. Emellett az élethez elengedhetetlen az önmagunkkal szembeni őszinteség, valamint törekedni kell a mások felé irányuló őszinteségre is. Megtalálva ennek a megfelelő kommunikációs formáját. Akképpen, ahogy nem bántjuk meg a másikat. Amivel nem próbáljuk uralni, vagy magunk alá gyűrni. Ez a gondolkodás hozzájárul ahhoz, hogy békében legyek az életemmel és egyensúlyban maradjak a világban.

Nem maradtam ezekben a hónapokban sem feladat nélkül. Teljes gőzzel készülünk a színház újra nyitásának időszakára amellett, hogy streamelt előadásban játszom. Ezen túl elkezdtem angolul tanulni. A vágy már régebben megvolt a nyelvtanulással kapcsolatban, de most érett meg az elhatározás és kezdtem ténylegesen neki online képzésen az angol nyelv elsajátításának. Nem csak azért, hogy bármikor meg tudjak szólalni külföldön egy út során. Azt a szintet is szeretném elérni, ami akár egy castingon való részvételre is lehetőséget ad, hogy érdemben pályázhassak külföldi szerepre.

A legfontosabbak a család, az egészség, a barátság, a bizalom. Fontos az őszinteség. Ahogy Shakespeare Hamletjében Polonius mondja ki: „Légy hű magadhoz: így, mint napra éj, következik, hogy ál máshoz se léssz.”

Jól kell az élethez társakat, barátokat választani. A munkám éppen azért, mert szívemből csinálhatom, sok örömet ad. Ugyanakkor az életben meg kellett találnom az egyensúlyt. El kellett jutnom addig, hogy nem a környezetem elvárásai szerint vállalok feladatokat, hanem az a mércém, ami engem is szolgál. Amiben valóban jól érzem magam, amit hittel, teljes egészében fel tudok vállalni. Az önmagamért való kiállást nem adtam fel akkor sem, ha ez nem mindig könnyíti meg a mindennapokat. Azt is megtanultam, hogy nem kell „megmondó embernek” lennem. Tanácsot sem érdemes adni kéretlenül. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem látom a problémákat. Ha megkérdeznek, szívesen elmondom, amit a dologról gondolok. Nem generálok konfliktusokat, viszont nem kerülöm el a problémákat „megúszásból”. Egyébként a mindennapokban azt tapasztalom, hogy a kollégáim általában szívesen dolgoznak velem. Az élettel kapcsolatos értékrendem, szemléletmódom „nem rettenti el” őket.

Nagy Sándor és Szente Vajk, forrás: Madách Színház

Kerényi Imre, aki osztályfőnököm volt a Színművészetin. Miklós Tibor, akinek nagyon sokat köszönhetek. Szirtes Tamás, a Madách Színház igazgatója, aki a prózai színészi kvalitásaimnak is teret engedett. Bagó Bertalan, akitől nagyon sokat tanultam. Avar István, aki beszédtanárom volt a Főiskolán. Szente Vajk, aki nem csak kollégám, hanem barátom is, és akivel sokat dolgozunk együtt. Nem maradhat ki a sorból Gálvölgyi János sem, aki szintén meghatározó az életemben. A humorról, a vígjátékról tőle tanultam a legtöbbet. Őt már gyerekkorom óta csodáltam, ezért különleges élmény egy színpadon játszani vele.

Tulajdonképpen a mai napig alig felfogható számomra, hogy Fényeslitkéről indulva napról-napra, a magyar színház és filmművészet legjobbjaival játszhatom együtt. Miközben olyan családból érkeztem, ahol nincs gyökere, hagyománya a színművészetnek. Éppen ezért tényleg tisztelettel viszonyulok a szakmámhoz. Elképesztő érzés esténként megélni, hogy szórakoztatjuk és elvarázsoljuk a nézőket. Át tudunk adni nekik valamit, amit velünk együtt élnek át. Ezzel hozzáteszünk az életükhöz egy kis jót, az élmény által. A színészet ezért nem egyszerűen munka, nem csupán egy szakma a számomra, hanem valóban hivatás. Életúttá vált. A saját utammá.

Csaba Beatrix