Horváth Ede vasesztergályosként kezdett a Rába Vagon- és Gépgyárban, és vezérigazgatóként ment nyugdíjba. Hogy mi történt az évtizedek alatt, a közben „Vörös báró”-vá avanzsált vezérrel, regények témája lehetne. Mint ahogy az is, hogyan változtatta a Rábát az ország egyik legnagyobb szocialista nagyvállalatává. Nem csoda, hogy sokan csak a félelmetes vezért látták benne. Ám az igazán közelállók egészen más képet festenek róla. Ahogy a felesége mondta: szeretetteljes ember volt.

Az idősebbek – de a győriek bizonyára – jól emlékeznek erre a Vörös Báró névre. Na, nem az első világháború német mesterpilótájára gondoltunk, hanem a Rába Magyar Vagon és Gépgyár egykori vezérére, Horváth Edére. Bátran kijelenthetjük, hogy sok tekintetben teljesen más volt, mint az egykori párt elit tagjai.

Persze nem a meggyőződését tekintve, hiszen az egykori sztahanovista – bizony, Horváth Ede Sztahanov „rend” magyarországi tagja volt – nem csak a vagon és gépgyár vezetőjeként volt ismert, hanem egészen magas polcon ülő pártkorifeusként is kötődött az elithez. Már önmagában az is megérne egy cikket, hogyan lett az egykori vasesztergályosból az egyik legnagyobb szocialista nagyvállalat vezérigazgatója. A lényeg, hogy nem átallott tanulni, és előbb technikus lett, később pedig főiskolát – igaz, először csak pártfőiskolát – is végzett.

Horváth azok közé tartozott, akiket ismertek, becsültek, bár kissé féltek is a beosztottak. Nem tűnik dicséretnek, de mégis az volt, hogy sok magyar kamionos, aki Rábával rótta az utakat, Horváthra utalva egyszerűen csak Edének becézte kamionját.

Felesége elmesélte, hogy amikor találkoztak (15 évesen), elszaladt Ede elől, s később kiderült, ő már akkor is jövőbeli asszonyát látta maga előtt. Munkába menet minden nap találkoztak, s egyik alkalommal összeszedte bátorságát és megkínálta (barátnői biztatására) egy szilvával Horváthot, aki bemutatkozás után fogadta csak el a gyümölcsöt. Négy évig tartott az udvarlás, 1949-ben házasodtak össze, s később maga Ede emlegette, hogy a férges szilvával csavarták el a fejét.

Horváth Edéné és férje szerint a legfontosabb a családot összetartó erő, a szeretet. Szerinte férje kemény vezetőnek látszott, azonban nagyon nagy szeretet jellemezte. Felesége azt is elárulta, hogy Ede nagyon szerette édesanyját, gyakran kiment hozzá a temetőbe. Egyik alkalommal, amikor vele tartott, megfogadta, hogy csak a lakodalmukon fog táncolni, azonban ez elmaradt.

Sokak számára kellemetlen lehet róla beszélni, ezért gyakran elfeledkeznek Horváth Edéről. Özvegye azonban szívesen meséli azt az esetet, amikor Amerikába ment a magyar küldöttség tagjaként a Szent Koronáért. Szerette azzal ugratni a férjét, hogy szekérrel ment a koronáért, ugyanis Szekér Gyula (akkori miniszterelnök helyettes) volt a delegáció vezetője. És most a Kossuth díjról. Sokan nem tudják, hogy Horváth sztahanovista módszerekkel ért el kiemelkedő eredményeket a gyorsvágás terén, ezért kapta meg 1950-ben a Kossuth díjat. Ám mindezek ellenére a későbbiekben szinte teljesen feledésbe merült Ede neve.

Horváth felesége szerint gyakran mondta ezt férje, azonban soha nem tudott elszakadni igazán a gyárban lévő problémáktól, ügyektől. Elmondása szerint a pihenésre szánt időt is tanulással töltötte, hogy fejlődjön. Nem csoda, hogy vasesztergályosból eljutott a vezérigazgatói címig. Szabad idejében és idősebb korában is a ház körüli munkákkal tudott elvonatkoztatni problémáiról, kiengedte a fáradt gőzt. Utolsó napján is csak a munkával foglalkozott, nem hagyta, hogy felesége segítsen, nem pihent le. A fürdőszobában dolgozott, amikor elesett, s felesége odament hozzá. Ede nem engedte, hogy mentőt hívjon, megvárták az estét, de már soha nem lett jobban. Neve, munkája, „hagyatéka” azonban örökre Győr városának része lesz. Mint ahogy a Rába egykori épületeinek megmaradt részei is.

Hidvégi Anna