Akár a mesében

A tömegen keresztül egy elegánsan öltözött, kellemesen telt, napbarnított hölgy jött felém és a nyakamba ugrott. Aztán észlelte zavaromat és elengedett. De csak egy pillanatra, mert aztán kézen fogott és húzni kezdett felfelé a lépcsőn.

Prágában végeztem a harmadik évet és ott találkoztam Miguellel. Először nem igazán figyeltem rá, aztán észrevettem, hogy egyre többször rajtam felejti a szemét. Végül egy gyakorlaton kivittek minket üzemlátogatásra és én mellé kerültem. Pontosabban ő került mellém. Később elmesélte, hogy akkor már hónapok óta próbált valahogy a közelembe kerülni. És akkor végre sikerült. Tudod, hogy apám nem igazán szívlelte, aki nem a mi fajtánk volt. És Miguel bizony nem az volt. Pillanatra elrévedt.

- Tudtad, hogy a családja egy inka hercegtől és egy spanyol grandtól ered? – kérdezte, aztán folytatta.

Miguel sokszor megnevetetett aznap, és ez nekem nagyon tetszett. És észveszejtően jóképű volt. Fogalmam sem volt róla, hogyan nem vettem észre addig. Mire az évnek vége lett, mi már hónapok óta együtt voltunk, és én bolondul beleszerettem. Úgy tervezte, hogy a nyári szünetre hazautazik a szüleihez Chilébe, és én már előre szomorú voltam ettől. Aztán egyszer csak azzal állt elő, hogy megvette a jegyeket. Döbbenten néztem rá. Jegyeket? – kérdeztem. Igen, Budapestre. Szeretném, ha bemutatnál a szüleidnek. Ettől nagyon féltem, de akkorra én már Miguelhez tartoztam, és tudtam, akár a szüleimmel is szakítok érte, ha kell. Mi tagadás, nem volt egyszerű. Anyámmal nem volt gond, de apám látványosan utálta ezt a - ahogy ő hívta Miguelt a háta mögött - félnéger majmot. Aztán anyunak mentőötlete támadt. Tudod, abban az időben még ment az az Intertotó nevű nemzetközi meccssorozat, és apám imádta a focit. Ahogy Miguel is. Nagytakarítás ürügyén kiküldtük őket apám kedvenc csapatának, a Vasasnak meccsére. Úgy gondoltuk, ez megtöri majd a jeget és a számításunk bevált. Apám onnantól már nem utálta annyira látványosan a szerelmemet. A nyár olyannyira jól sikerült, hogy onnantól az egyetem végéig minden nyáron nálunk voltunk. Miguel szomorú volt, hogy nem láthatja a szüleit, de én mindenkinél fontosabb voltam neki. Aztán az utolsó évben beütött a menykő és teherbe estem. Ráadásul veszélyeztetett terhes voltam, és nem tudtam bejárni az előadásokra. Más volt akkoriban, mint most ezzel a kreditrendszerrel. A lényeg, hogy amikor Miguel lediplomázott, hozzánk költözött és apu elintézte neki, hogy mérnökként felvegyék az ő munkahelyére dolgozni. Amikor a fiunk megszületett, Miguelnek csak két kérése volt. Tartsuk meg az esküvőt, és amikor a gyerek két éves lesz, utazzunk el hozzájuk. Mindkettőt elfogadtam és a szüleim sem ellenkeztek már. Miguel szülei sajnos nem tudtak eljönni az esküvőre, de a jókívánságaik és az áldásuk mellett – mélyen hívő katolikusok - egy olyan arany karkötő, nyaklánc, gyűrű szettel leptek meg, hogy leesett az állam. Miguel mondta, hogy náluk sok az arany és éppen ezért ez ott nem olyan drága, mint Magyarországon. Aztán a két év elsuhant, a szüleim imádták az unokájukat és apám is teljes barátságban volt a férjemmel. Pedig mind együtt éltünk egy háromszobás lakótelepi lakásban.

És eljött az indulás pillanata. Kicsit féltem, de bíztam Miguelben. Chile mégsem lehet olyan borzasztó ország, ott is emberek élnek, hát nekem sincs félnivalóm. Amikor Frankfurtban átszálltunk a Chilei légitársaság járatára, a stewardessek látványosan imádták a fiamat és kivételes tisztelettel bántak velünk. Aztán amikor végre leszálltunk a fővárosban, Santiagóban, Miguel kérte, várjunk még, minek tolonganánk a kicsivel? Igaza volt. Amikor már mindenki leszállt, mi is az ajtóhoz mentünk. A csomagjainkat addigra levitték, én pedig a fiunkkal megálltam egy pillanatra az ajtóban. Kellemesen simogató nyári nap volt, én pedig néztem az Andok lábánál elterülő nagyváros felhőkarcolóit. Aztán megláttam a lépcső aljánál a limuzint az egyenruhás sofőrrel. Ezen nagyon meglepődtem, de Miguel megígérte, hogy mindent elmesél majd. Aztán a limuzinnal keresztülmentünk az egész városon, és a fiunk közben csak kérdezett és kérdezett, hogy a két és félévesek szoktak. Amikor kiértünk a városból, egy tengerparti útra kanyarodtunk. Már vagy egy órája mentünk a gyönyörű tájon, amikor egy filmvászonra illó régi kastélyt láttam a parton. Ez csodálatos – szakadt ki belőlem. Miguel mosolygott. Az jó, mondta, mert oda megyünk. Behajtottunk az udvarra, és mindenki minket várt. Miguel apja és anyja a lépcső előtt vártak. Láttam, hogy az anyja sír az örömtől. Miguel mindent elfelejtett egyszerre. Kiugrott a kocsiból és megölelte az anyját és az apját is. A sofőr közben kinyitotta nekünk az ajtót, és én is kiszálltam a gyerekkel. A fiunk megilletődve bújt el mögöttem. Miguel pedig bemutatott minket egymásnak: Édesanyám, apám, ő Nóra a feleségem ő pedig a fiunk. Miguel anyja hozzám lépet és átölelt. Éreztem a szeretetét. Aztán tört magyarsággal a fülembe súgta: Köszönöm, hogy boldoggá tetted a fiamat! Később megtudtam, hogy két éve magyarul tanultak, hogy beszélni tudjanak velem és az unokájukkal. Bár a kis Miguel a korának megfelelően beszélte az apja nyelvét is, amit én is együtt tanultam vele.

Aztán Miguel apja is megölelt és azt mondta, Isten hozott az otthonotokban. Először fel sem fogtam, mit mondott. Miguelnek kellett elmondani, hogy a családja az ország előkelőségei közé tartozik, és a kastély a szülei nászajándéka. Azóta ott élünk töretlen boldogságban. Én pedig áldom Istent, hogy összehozott az én inka hercegemmel.

MR