Amikor az orvos „nem vetkőztet le”

A harmincas éveim közepén vagyok, és a meglehetősen csinos nők táborába tartozom. Talán éppen ezért, nem vagyok boldog, ha egy orvos megkér, hogy derékig vetkőzzek le a vizsgálathoz. A nőgyógyászati vizsgálatok kötelező vetkőzései éppen elegek nekem minden alkalommal.

A húszas éveim közepén lehettem, amikor egy influenzás időszakban lázasan elmentem a körzeti orvoshoz (tudom, ma már nem így hívják). Megnézte a torkomat, aztán megkért a vetkőzésre. Talán rossz napom volt, talán a pár héttel korábbi nőgyógyászati vizsgálat emléke volt túl friss, de kicsit epésen megkérdeztem, hogy minek ehhez levetkőzni? Az orvosom láthatóan zavarba jött. Próbálta magyarázni nekem, miért van erre szükség, de én akkor már megmakacsoltam magam és közöltem, megnézte a torkomat, lázas vagyok, elmondtam a tüneteket, írja fel a gyógyszert és már itt sem vagyok. A fejcsóválásból láttam, hogy nem ért velem egyet, de nem erőszakoskodott. Felírta a gyógyszereket és mehettem. Innentől kezdve hallgatólagos megállapodásként soha többé nem kérte, hogy vetkőzzek le. Az én hülyeségem volt, amibe akár bele is rokkanhattam volna…

Kicsivel több, mint 10 év telt el azóta, én pedig januárban ismét belázasodtam és ráadásul nagyon elkezdett fájni a derekam is. Vezetőként dolgozom, nem tudtam vele sokat foglalkozni, mert éppen zűrös időszakunk volt. Bekaptam pár fájdalom és lázcsillapítót, és nem foglalkoztam tovább a dologgal. A lázam lement, de a derekam egyre jobban fájt és egyre levertebbnek, fáradtabbnak éreztem magam. Talán három hét telhetett el, mire végre elmentem az orvosomhoz, aki megnézte a torkomat, megtapogatta a mirigyeimet, megmérte a vérnyomásomat (régen voltam nála), aztán megnyomkodta a derekamat. A köztünk lévő hallgatólagos egyezmény szerint természetesen ruhán keresztül. Aztán felírt fájdalomcsillapítót, és kaptam beutalót a reumatológiára és az urológiára. Mint mondta, lehet, hogy mozgásszervi vagy urológiai probléma okozza a fájdalmamat. Azt gondoltam, minden rendben van.

Valójában azonban csak útban voltam életem egy nagy katasztrófája felé. A reumatológiára 2,5 hónappal későbbre kaptam időpontot. Mit mondjak, kicsit felemeltem a hangom. Két és fél hónap? És addig én szenvedjek?! A derekam ugyanis egyre jobban fájt. Azonban nem tudtam elérni semmit. Maradt az eredeti időpont. Az volt a legkorábbi. Aztán jött az urológia. Na, ez jobban ment, három hét múlva mehettem volna urológiai vizsgálatra. Végül mégsem mentem, de erről kicsit később.

Egy barátom azt javasolta, hogy menjek el egy magánklinikára, mert ott nem kell sorban állnom. Mivel anyagilag megengedhettem magamnak, felhívtam a főorvos urat, és két nappal későbbre meg is beszéltük az urológiai vizsgálatot. Azért ezt, mert úgy gondoltam, ez a fontosabb. Túl fiatal vagyok még egy mozgásszervi betegséghez. Ami igaz is. És azt hittem, rendben vagyok. 

Amikor beüt a baj

Csakhogy a betegség nem volt belátással sem a pozíciómra, sem a munkám mennyiségére. De még arra sem, hogy két nap múlva egy urológus főorvos vizsgált volna meg. Aznap estére a derékfájásom úgy felerősödött, hogy már kiegyenesedni sem volt erőm. Sikítani tudtam volna a fájdalomtól. A párommal már évek óta együtt vagyunk. Nem élünk egy háztartásban, és nem is tudom, miért nem vettük még komolyabbra a kapcsolatunkat, mert szeretjük egymást. Így most egyedül voltam otthon a szenvedésemmel. Ám a köztünk lévő kötelék elég szoros lehet, mert érezte, hogy fel kell hívnia. A gépe már leszállt a Kennedyn és ő végre kijutott a zónából és azonnal felhívott. Az első kérdése az volt, hogy vagyok? Akkor már sírtam a fájdalomtól. Azt mondta tegyem le, és annyi erőt gyűjtsek, hogy kinyitom az ajtót. Aztán letette. Nem tudtam akkor, de New Yorkból hívta fel az ügyeletet.

Talán tíz perc telhetett el, amikor csöngettek. Fogalmam sem volt, ki lehet, de Zsolt azt mondta, nyissak ajtót és én megtettem. Egy jóképű férfi állt az ajtóban. Ő az ügyeletes orvos, hadarta, a vőlegényem hívta az ügyeletet azért van itt. Aztán egyszer csak, mielőtt elvágódtam volna, elkapott és a mögötte álló segítőjével kétrét görnyedve a nappaliba kísért. Kérdés nélkül arccal befelé oldalfekvésben a kanapéra fektettek és közben kérdezgetett. Én ekkor már minden kontrollt elvesztettem és sírva válaszoltam. Ő meg csak hümmögött és elkezdte a combomtól felfelé derekam fölé húzni a mini ruhámat. Na, erre már felkiáltottam, hogy kikérjem magamnak az inzultust.

Az orvos azonban ezzel nem törődött, lecibálta a harisnyámat és közben a segítőjének kezdte sorolni, hogy mit szívjon fel a fecskendőbe. A tökéletesen szenvtelen, higgadt hangtól teljesen megszeppentem. Mi a bajom? – hüppögtem. Mielőtt bármit mondott volna, beadta az injekciót és csak utána válaszolt. Önnek övsömöre van. Hogy micsoda? Hökkentem meg. Azt nem csak idősek kaphatják el? – kérdeztem döbbenten. Bizony nem. Akinek volt bárányhimlője és a vírus a szervezetében marad, például a gerinc valamilyen részében, amit nem tudtam megjegyezni, mint nekem – ez okozta a derékfájásomat -, annál bizony kijöhet. Hát, nálam kijött.

Hogy miért nem vette észre az orvosom? Ma már tudom, hogy az én butaságom miatt. Ha nem lett volna az ostoba szégyenlősségem és kivagyiságom, akkor a háziorvosom megkért volna, hogy derékig vetkőzzek le és meglátja az övsömörre jellemző vörös kiütéseket (amit én nem láthattam még tükörben sem) és azonnal megállapítja a helyes diagnózist. Hogy mi lehetett volna az övsömörből, ha próbálom kivárni a megadott vizsgálati időket? Nos, az én esetemben akár még egy gerincvelő gyulladás is kialakulhatott volna. Hogy az mivel jár, annak már nem mertem utána nézni…

Egy pozitívum azért volt. A párom viharsebesen végzett New Yorkban és két nap múlva - négy nappal korábban, mint tervezték – már itthon is volt. Bennem akkor tudatosult, hogy fontosabb vagyok neki, mint a munkája. Ma már együtt élünk, amiért nagyon hálás vagyok a sorsnak.