Az eltűnt óra és az emberség – egy pozitív és megható történet a magyar egészségügyből

Ahogy olvasónk mesélte, az egész egy március végi napon kezdődött. Az idős bácsi több probléma miatt a vírus ellenére kórházba került. A mentő annak rendje és módja szerint beszállította a kórházba és elkezdődött a kivizsgálás.

Ahol az alapprobléma mellett két másik, sürgősebb és akutabb betegséget is feltártak. A bácsinak epe és veseköve is volt, ráadásul mind a kettőt meg is kellett műteni. A család idegesen vette tudomásul a tényeket, de bíztak abban, hogy a bácsi erős szervezete ezzel is megbirkózik. 

A történet eddig rendhagyó. Ám ami ezután történt… Olvasónk először azon lepődött meg, hogy a kórház, ahová az édesapja került, rendszeresen tájékoztatta a bácsi állapotáról. Bár ő maga a látogatási tilalom miatt nem látogathatta meg, az ápolószemélyzet és az egyik, majd a másik műtétet végző orvos hetente is tájékoztatta őt, mint legközelebbi hozzátartozót az édesapja állapotáról.

Pontosan tudta, hogyan zajlottak az egyes műtétek és milyen eredményt hoztak. És azt is, hogy az édesapja éppen milyen stádiumban van. Milyen vizsgálatokat végeztek el rajta, illetve, azt is, hogy az infúziójába továbbra is kapja az antibiotikumot is. 

Amikor a két műtétből a bácsi a gondos ápolás eredményeként felépült, a betegszállítók visszavitték abba az intézménybe, ahová eredetileg bekerült. Ott aztán szintén végigment a vizsgálatokon és a kezelésen is – a családot ott is megfelelően tájékoztatták -, aminek köszönhetően rendben felépült. A kezelőorvosa hívta olvasónkat, és megbeszélték a napot, amikor a bácsiért lehetett menni.

Olvasónk nagyon örült, amikor végre egy hónap után hazavihette az édesapját.

Otthon aztán az édesapja nagy örömmel költözött be ismét szeretett szobájába és úgy tűnt, minden rendben van. Aztán az ebédnél kiderült, valami még sincs a helyén. A bácsi olvasónkat kérdezte, hogy hová tette az óráját? Olvasónk persze semmit sem tudott az óráról, hiszen az az édesapjánál volt a kórházban. A bácsi idegesen és szomorúan vette tudomásul a tényeket, de nem akart lemondani szeretett karórájáról, amit a feleségétől kapott sok évtizeddel ezelőtt.

Az előítéleteink alapján azt gondolhatnánk, hogy itt jön a kálvária! Ám nem így történt. Olvasónk felhívta a kórházat, amelyből a bácsit hazavitték és beszélt a kezelőorvosával. Az orvos mit sem tudott az óráról, de ígérte, hogy utánanéz. Olvasónk kicsit elszomorodott, mert nem igazán hitte, hogy egy elfoglalt orvos a járvány idején ilyen csip – csup üggyel foglalkozni fog. Felhívta a másik két kórházat is, de ott is nagyjából hasonló választ kapott, senki nem tudott az óráról. Az édesapja azonban már nagyon szerette volna, ha valami történik, ezért olvasónk felhívta a betegjogi képviselőt is, hogy segítsen.

Alig telt el pár nap és hívták abból a kórházból, ahol a bácsit megműtötték. Annak a kórháznak az ápolási igazgatója volt a vonalban, amelynek a belgyógyászatára az édesapja bekerült. Az ápolási igazgató először kikérdezte a bácsi állapotáról és örült neki, hogy minden rendben van. Aztán, elmondta, hogy igazából azért hívta, mert a kollégája kereste őt a másik kórházból, és a betegjogi képviselő is telefonált, hogy a bácsinak eltűnt az órája és vizsgálja ki az ügyet. Ő pedig szólt az osztályon dolgozóknak, hogy próbálják megkeresni azt az órát. Mint kiderült, a műtét előtt levették az órát a bácsiról és betették az éjjeliszekrényébe. Ami aztán a fiók mozgatása során hátracsúszott és nem is lehetett látni, ha valaki nem húzta ki teljesen a fiókot.

Az óra tehát megvolt, és az ápolási igazgató kérése csak annyi volt, hogy minél előbb menjenek be az óráért. Pontosan elmondta, hogy hol és kinél vehetik majd át a karórát.

És itt még nincs vége a történetnek. A kórház nem elégedett meg az óra megtalálásával. Kérték, a betegjogi képviselő tolmácsolja a család felé, hogy elnézést kérnek a kellemetlenségért.

Így lett egy eltűnt óra problémájából az összes érintett kórház és egészségügyi dolgozó részéről egy színjeles vizsga emberségből.

SüN