BlogÚj! Megnyitás

Az utolsó szalmaszál

Vásáry André nevét az ország a Csillag születik tehetségkutató versenyben ismerhette meg.

Ma már egyike a világ négy profi férfi szopránjának, és számos sikert tudhat maga mögött az Egyesült Államoktól Kínáig. Azt gondoljuk, a pályája maga a sikertörténet. Fel sem merül bennünk, hogy dolgozott bolti eladóként, éjszakai pultosként és légi utaskísérőként is. Azt pedig már tényleg csak kevesen tudják, hogy kétszer is kénytelen volt a zenei pályáját félbe szakítani, szó szerint azért, hogy az éhezéstől megmentse magát. A Csillag születik pedig valóban az a bizonyos utolsó szalmaszál volt az életében.

Milyen volt a gyerekkora, és mennyiben volt benne a zene?

Egy normális, középosztálybeli családból származom. A nyolcvanas években voltam gyerek, a szüleim pedig megpróbálták a lehető legtöbbet megadni nekem. Szerencsés voltam, hogy elég sokat tudtunk utazni külföldre, ami azért akkoriban nem volt általános. Amikor kint voltunk – Nyugat – Európában, Dél – Európában -, a szüleim igyekeztek a lehető legtöbbet megmutatni a világból. A zene viszont semmilyen formában nem volt benne az életemben. A családunkban senki sem volt zenész, színész, vagy bármilyen alkotóművész. Édesapám építészmérnök, édesanyám könyvelő, apai nagyanyám nemesi származású, a nagyapám katonatiszt volt. Az tény, hogy a tanáraim viszonylag hamar, már az általános iskola elején felfedezték azt, hogy muzikális vagyok. Volt is próbálkozás a részükről, hogy áttegyenek zenei tagozatra, vagy énekkarba, de ezekből nem lett semmi. Egyszerűen azért, mert visszahúzódó gyerek voltam. Egyáltalán nem vágytam a színpadra, nem szerettem szerepelni. Talán ezért, de gyerekként kevés barátom volt, akihez igazából kötődtem.

Hogyan fogadták a szülei, hogy zenei pályára készül?

A családunkban nem volt hagyománya a művészi, vagy zenei pályának. Az volt az alap, hogy mindenki szerez egy diplomát és abban a szakmában dolgozik majd. Így aztán, amikor elkezdődött a kora kamaszkorom, érezhető volt, hogy én nem a hagyományos családi utat fogom járni. Ebből egyrészt elég sok konfrontáció volt, bár ez még ráfogható a tinédzser korra. Másrészt viszont benne volt az is, hogy már akkor tudtam, hogy szeretnék Debrecenből elkerülni és karriert csinálni. Igazából azt még nem tudtam, hogy miben, de a színpad már megjelent az életemben. Tini modellként már elég sokszor színpadra kerültem Debrecenben és párszor a fővárosban is. Aztán egy különös véletlen folytán kiderül a különleges adottságom és 18 évesen elkezdtem énektanárhoz járni.

Igaz, hogy eleinte kénytelen volt titokban járni az énekórákra?

Tudtam, hogy reagálnának erre a szüleim, ezért tényleg titokban tartottam az órákat. Én édesapámhoz hasonlóan határozott típus vagyok, ezért biztos voltam abban, hogy ennek nem örülnének. Meg aztán ott volt akkor ebben még az is, hogy magam is kíváncsi voltam, hogy ebből az egészből mi sülhet ki? Végül szépen lassan azért otthon kiderült a dolog, mint ahogy az is, hogy jól számítottam. Az egész éneklést egy felesleges léhaságnak tartották és semmiképpen nem támogatták. Innentől kezdve viszont beindult egy elég komoly harc. Otthon laktam, és akkor jártam az Egri Főiskola történelem szakára, ami mellett számukra szinte érthetetlen volt az éneklés. Persze a főiskolát el is végeztem, és megszereztem a történelem tanári diplomát. A mai napig is nagyon szeretem a történelmet és sok történelmi témájú könyvet olvasok. Akkoriban úgy voltam vele, hogy szeretem, amit tanulok, úgyhogy, ha lesz egy ilyen diplomám, akkor mindenki megnyugszik. Közben azért folyamatosan jártam énektanárhoz, kisebb – nagyobb versenyekre, válogatásokra és szépen lassan építgettem a zenei karrieremet. Nem ment könnyen, mert férfi szoprán vagyok.

Valóban megtörtént, hogy egy átbulizott éjszaka után hajnalban az utcán a Varázsfuvola Éjkirálynő dalát énekelte, és ez vezetett ahhoz, hogy végül elment egy énektanárhoz?

Talán furcsa, de tényleg ez az igaság. Egy buliból jöttünk hazafelé – még az a bizonyos zebra is megvan az úttesten, ahol ez történt -, és egy kedves barátnőmmel, aki a zeneművészeti főiskolára járt, énekelgettünk. Akkoriban ez az ária – Mozart, Varázsfuvola, az Éjkirálynő áriája – egy elemreklámnak volt a zenéje. Ennek a legmagasabb részét, azokat a nagyon híres „F”-eket én kiénekeltem. A barátnőm egy másodperc alatt elkomolyodott és azt mondta: Úr Isten, ez meg micsoda?! Aztán másnap elmentünk a mesteréhez, aki meghallgatott, és először azt mondta, biztos tenor vagyok. Elkezdtünk skálázni és haladtunk egyre feljebb, feljebb és egyszer csak azt mondta, na jó, ő most leáll, mert ilyet még soha nem hallott. Nem tudja, hogy mi ez, de menjek el egy fül orr gégészhez és vizsgáltassam ki magam. Én el is mentem, megnézték a hangképző szerveimet és azt mondták minden rendben van. És az énektanárral csak ez után kezdtünk el együtt dolgozni.

Az édesapja tényleg elküldte otthonról, amikor kitartott az elhatározása mellett?

Azért ezt nem mondta ki, de ez volt a lényege. A szüleim azt mondták, hogy mindenféleképpen menjek el dolgozni, költözzek el otthonról és éljem az életemet. Ezzel akartak rákényszeríteni arra, hogy hagyjam abba az éneklést. Napi nyolc óra munka mellett nem lehet profi karriert építeni, és ezt ők is tudták. Úgyhogy elmentem otthonról, de részmunkaidőben kezdtem el dolgozni. Éppen azért, hogy tudjak énektanárhoz járni és tudjak meghallgatásokra járni. Viszont ez még így sem volt egyszerű. Ma már ők a legnagyobb szurkolóim, és ők örülnek a legjobban a sikereimnek. Van egy jótékonysági akcióm, amikor rendhagyó énekórákat tartok általános- és középiskolás diákoknak. Nekik mindig elmondom, hogy ki kell tartanunk az álmaink mellett. De ugyanakkor ez egy nagyon veszélyes dolog. Nálam működött, mert ma már azt hiszem, elmondhatom, hogy tehetséges ember vagyok és az voltam akkor is, amikor hihetetlen áldozatok árán, kitartással elértem idáig. Ellenszélben és mindenféle segítség nélkül. Ám ehhez megszállott módjára akarni kell az álmaink beteljesítését. Ami viszont a legveszélyesebb, ha valaki nagyon – nagyon akarja, de nincs meg benne a megfelelő tehetség. Sajnos, ha a tehetségtelenség kitartással párosul, az tönkretehet egy életet. Ezt úgy lehet elkerülni, ha figyelünk a visszajelzésekre. Ha valaki tehetséges, akkor vannak jelek, a versenyeken, a kisebb nagyobb fellépéseken, és a szakmában.

Vásáry André

Ám nem lett azonnal énekes. Mit csinált addig, amíg az első sikert elérte?

Inkább az a kérdés, mit nem? Voltam eladó drogériában és ruházati boltban. Dolgoztam napközis tanárként, hiszen akkor már volt diplomám és nyelvvizsgám. Utána dolgoztam éjszakai bárban, mint pultos, és még nagyon sok mindent. Mindeközben megnyertem a Miskolci Operaversenyt és azt hittem, igen, innentől nagyon beindul a karrierem. De ez azért Magyarországon nem így működik.

Végül légi utaskísérőnek állt. Hogyan lett ebből mégis zenei pálya? A gépen utazóknak énekelt?

Igazából a sok küszködést követően volt idő, amikor feladtam. Azt mondtam, hogy kész, vége, rám senki sem mondhatja azt, hogy nem próbáltam meg. Én mindent megtettem, de ennyi volt. És, ha nem ez az én utam, akkor másból kell élni. Így mentem el Budapestre légi utaskísérőnek. Aztán körülbelül fél év után már tudtam, hogy ez engem nem elégít ki, de összeszorítottam a fogam, és tettem a dolgom. Akkor történt egy sorsszerű találkozásom a volt énektanárommal, aki azon a járaton utazott, ahol én dolgoztam. Kérdezte, hogy André, hogy van? Én meg mondtam, hogy remekül, istenien érzem magam. Ő pedig kíméletlen őszinteséggel azt mondta: „André, ne hazudjon magának, mert látom, hogy nincs jól! Maga itt nincs jó helyen!”. És ez nagyon elgondolkoztatott, mert akkor már én is éreztem, hogy nem ez az én pályám, mert nem erre születtem. És két demó felvételemet elküldtem a Bostoni Zeneművészeti Egyetemre.

Miért pont Bostonba küldte el azt a két felvételt?

Már többször is jártam az Egyesült Államokban, és voltak kint barátaim Bostonban. Ráadásul a leghíresebb egyetemek – például a Harvard, a Brown - , is ott vannak. Így a világ harmadik leghíresebb zenei egyeteme is a városban van. Úgy gondoltam, ha a barátaim úgy is Bostonban vannak, akkor legalább van valaki, aki segíteni tud nekem. Az egyetem rögtön meghívott egy meghallgatásra, de nem volt pénzem, hogy kiutazzak. Szerencsére az egyetem pont azért, hogy a szegény, de tehetséges diákok is ösztöndíjat kaphassanak, az egész világon tartanak felvételit. Hozzánk legközelebb Németországban, Freiburgban volt a bizottságnak meghallgatása. Úgyhogy lényegében kistoppoltam Freiburgba, ahol meghallgattak és ösztöndíjat nyertem az egyetemre. Ez azért volt nagy szó, mert a világ minden tájára ment tőlük felvételi bizottság és minden évben több ezer, talán még tízezer jelentkező is van az egyetemre. Én pedig bejutottam aközé a harminc közé, aki tényleg elnyerte az ösztöndíjat és Bostonban tanulhatott.

Végül befejezte a Bostoni Egyetemet?

Nem, csak egy évet jártam, éppen ezért kezdtem el a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemet, mert ez egy önmagamnak tett fogadalmam volt. Annak, hogy csak egy évet tanultam Bostonban, több oka is volt. Maga a képzés nagyon sokat adott abból a szempontból, hogy olyan dolgokat tanulhattam, amelyeket Magyarországon nem lehet megtanulni: önmenedzselés, kommunikációs készségek, hogyan építsd fel önmagad, milyen legyél egy meghallgatáson. Technikailag viszont nem éreztem azt a fejlődést, amit elvártam volna. Igaz, ebben annak is szerepe volt, hogy nagyon sokat kellett dolgoznom. Az egyetem ösztöndíja azt jelentette, hogy nem kellett tandíjat fizetnem. De a szállásomat, a megélhetésemet nem fedezte senki. Ezért nagyon sokat kellett dolgoznom, olyannyira, hogy az óráimra sem tudtam rendesen bejárni. Általában napi 8 – 10 – 12 órát dolgoztam. De egy egyetem művészeti képzésére nem lehet úgy járni, hogy az ember a napi 8 – 10 óra után fáradtan beesik egy órára. A hangod fáradt, a tested fáradt, és tudod, hogy rohannod kell, hogy elérd az esti műszakot. Ezért egy év után otthagytam és hazajöttem a nagy semmibe.

Azért mégsem a semmibe, mert szinte rögtön jött az első lemeze. Nem izgult, hogy milyen fogadtatása lesz, hiszen akkoriban még nem volt sztár?

Abszolút nem voltam, hiszen itthon szinte senki sem ismert. Izgulni nem izgultam, boldog voltam, hogy Úr Isten, megjelenik a lemezem! Mai fejjel már tudom, hogy az a lemez miért nem lett sikeres. Illetve az is aranylemez lett, de csak sokkal később. Nem volt egy menedzsment, egy olyan ember mellettem, aki tűzön – vízen át vezetett volna. Valójában a kiadónak voltam az egyik énekese, és úgy voltak vele, hogy meglátjuk, mit lehet kihozni ebből a fiatal gyerekből. Egy fiatal énekest nem lehet befuttatni ezzel a hozzáállással. Ezért volt az, hogy a lemez akkor nem volt egy átütő siker és csak később vált aranylemezzé.

A lemez után folytatta a karrierjét és jött a Csillag születik, ahol az ország megismerte.

A Csillag születik az utolsó szalmaszál volt a karrieremben. Úgy mentem el a meghallgatásra, hogy az akkori ügynököm nem is tudott róla. Igazából nagyon nem akarta volna, hogy elmenjek. Én viszont azt gondoltam, muszáj elmenni, mert különben éhen halok! Ha most nem történik valami, akkor megint csak abba kell hagynom az éneklést és más után nézni. Akkoriban recepciósként dolgoztam, hogy egyáltalán meg tudjak élni, és éreztem, ha ez most nem sikerül, akkor végképp nincs más út. Ez volt az utolsó lehetőségem, és feltettem mindent egy lapra és hála Istennek, sikerült. Ott ismert meg az ország. Pedig úgy éreztem, hogy a műsor producere nem volt biztos bennem. Féltek attól, hogy az emberek hogyan fognak reagálni rám. Három vagy négy meghallgatáson voltam már, amikor azt mondtam, hogy döntsék el, hogy kellek vagy nem, mert én többet nem jövök. Kellettem, és a közönség fantasztikusan jól reagált a produkciómra. Talán azért, mert érezték, hogy ez egy őszinte, belülről fakadó előadás volt, minden manír és mesterkéltség nélkül. Megérezhették a tehetséget és a rengeteg belefektetett munkát is.

A sikerek közül melyekre emlékszik vissza a legszívesebben?

A lemezeimre mindenképpen. Ma Magyarországon nagyon nagydolog, hogy 5 lemezem jelent meg, amelyek közül 3 arany és 2 platinalemez lett. Azt gondolom, az is nagydolog, hogy ezzel a hanggal, ezzel a műfajjal, amit én képviselek, a mai napig sikeres lehetek a szakmában. Pedig nem vállalok el minden televízió műsor felkérést és nem szerepelek naponta a bulvár lapokban sem. Néha – néha feltűnök egy – egy televíziós műsorban, mint a Sztárban sztár, vagy az Eurovíziós dalfesztivál, de ezek mind vállalható műsorok. Nagyon büszke vagyok a színházi szerepeimre is, a Pesti Színházban, a Nemzeti Színházban, a Vörösmarty Színházban és a külföldi felkérésekre. Lehet, hogy nagyon kommersznek tűnik, amit mondok, de nekem nagyon jól esik, hogy amikor az emberek meglátnak, odaköszönnek és rám mosolyognak. Mindig tisztelettel és szeretettel fordulnak felém.

Világszerte vannak koncertjei, így koncertezetett Kínában is, ahol olyan dolog történt, ami soha még azelőtt nem esett meg senkivel. Mi volt az?

Sanghajban a Magyar Kultúra napjára hívtak ki énekelni, és a konzul asszony elmondta, készüljek fel arra, hogy a kínai közönség más, mint az európai. A koncert közben ők beszélgetnek, esznek, mobiloznak, szóval nem az európai módon megszokott csönd van a nézőtéren. Aztán mikor elkezdtem énekelni, hirtelen nem láttam mást csak azt, hogy mindenki kamerázik, egyébként síri csönd volt. A koncert szünetében a konzul asszony bejött az öltözőbe, és azt mondta, ő még ilyet nem látott kínai közönségnél. Annyira tetszik nekik, hogy egyszerűen elfelejtettek hangoskodni, enni, zajongani. Nagyon szerettek, és pont most van egy tárgyalás egy újabb kínai koncertről. Másnap, amikor a városban sétáltam, egy néni kiszaladt a boltjából a telefonjával és mutogatta nekem az előző esti koncertem felvételét. A boltban kiderült, hogy a férje vette fel az egészet, annyira tetszett neki az előadás.

És mégis visszaült újra az iskolapadba a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Világszerte elismert előadóként, a Bostoni Egyetem után, miért tartotta ezt fontosnak?

Nem rögtön történt, már profi előadóként döntöttem így, és ez csak is kizárólag önmagam felé egy bizonyítás. Talán ezért is működhetett a dolog, mert nem volt bennem bizonyítási kényszer, hogy megfeleljek a szakmának, a tanároknak, vagy bárkinek. Egy évig készültem a felvételire, mert nagyon sok mindent kellett ehhez megtanulnom. Felvételiztem és felvettek, de a felvételi bizottságban is elhangzott a kérdés: André, te miért vagy itt? Én pedig mondtam, hogy szeretnék még tanulni, bizonyos dolgokat elmélyíteni, amiket még hiányosságnak érzek. Mondjuk a zeneelméletből vagy zenetörténetből vagy más tárgyakból. Másfél évig voltam nappalis, de nappali tagozaton egy futó karriert nem lehet végigvinni. Elképesztő munka volt az úgy együtt, így visszanézve nem is tudom, hogyan tudtam végigcsinálni. Így másfél év után átjelentkeztem a Miskolci Egyetemre, ahol ugyanezt levelezőként vihetem tovább, és az idén májusban fogok végezni.

Hogyan képzeli el a jövőjét? Mit szeretne olvasni magáról Vásáry André, ha mondjuk a jövőbe ugorhatnánk és kézbe kaphatnánk egy 2029-ben íródott magazint?

Ez egy nagyon jó kérdés, és talán az lenne a jó, ha erre konkrét terveket tudnék sorolni. Azt szeretném, ha azt olvashatnám, hogy jó helyen vagyok, jó úton haladok, egy nagyon nehéz szakmában, de itt vagyok. Nagyon boldog lennék, ha elmondhatnám, hogy az óta már több új, nagy sikerű lemezem megjelent, sok sikeres színházi és opera szerep van a hátam mögött, számos jó televíziós műsorban szerepeltem, ahol mindig új oldalamat mutattam meg. De leginkább annak örülnék, ha az akkori interjúból az sugározna, hogy egy boldog és elégedett emberrel folyik a beszélgetés.

Vissza a főoldalra

Az utolsó szalmaszál

Ma már egyike a világ négy profi férfi szopránjának, és számos sikert tudhat maga mögött az Egyesült Államoktól Kínáig. Azt gondoljuk, a pályája maga a sikertörténet. Fel sem merül bennünk, hogy dolgozott bolti eladóként, éjszakai pultosként és légi utaskísérőként is. Azt pedig már tényleg csak kevesen tudják, hogy kétszer is kénytelen volt a zenei pályáját félbe szakítani, szó szerint azért, hogy az éhezéstől megmentse magát. A Csillag születik pedig valóban az a bizonyos utolsó szalmaszál volt az életében.

Rakd rendbe az embert, a világa is rendben lesz… és az az ember, TE vagy!

Olvastam egy csodálatos történetet egy lelkipásztorról, aki szombat reggel meglehetősen nehéz körülmények között próbált felkészülni a vasárnapi prédikációra! A felesége elment vásárolni. Esett az eső, a kisfia unatkozott, nyugtalan volt, mert nem tudott mihez kezdeni magával. Végül a lelkész kétségbeesésében elővett egy régi magazint, hogy átlapozza. Talált egy szép színes oldalt, amely a világ térképét ábrázolta.

Az orvos válaszol … az utazásra való felkészülés

Nemzetközi felmérések szerint az utazás során az utazók több mint fele valamilyen egészségi problémával találja magát szembe. Az utazási betegségek túlnyomó többsége utazás előtti orvosi tanácsadással megelőzhető, de a tanácsadás tematikájának és tartalmának meg kell felelnie az adott társadalom utazási szokásainak és utazási kultúrájának.

Mire jó az akupunktúra?

Bár az akupunktúra ma már közismert módszer, a lényegét a legtöbben mégsem ismerjük. Gondolati síkon pedig még mindig ott tartunk, hogy az ember elmegy egy akupunktúrás orvoshoz, aki teliszurkálja tűkkel és heti háromszor fél órára „sündisznót” csinál belőle. Ezzel szemben az igazság az, hogy vannak olyan módszerek, amikor nem válunk tűpárnává, mi több a lézerakupunktúra teljesen fájdalommentes. Hogy mégis mire jó – a fájdalomcsillapítástól, a sebgyógyításon át a stroke utáni kezelésig – azt Dr. Karácsonyi Gyöngyvér orvos – akupunktőr mesélte el nekünk. Már az alap szituáció is érdekes, mármint az, hogy miért választja az orvos a gyógyító tevékenysége mellé az akupunktúrát. Dr. Karácsonyi Gyöngyvér esetében az ok a kíváncsiság volt. Korábban a műtétek során aneszteziológusként nagyon sok gyógyszert használt, és érdekelte, hogyan lehet kis tűk segítségével például hatékonyan fájdalmat csillapítani, olyan esetben, amikor néha emelt dózisú gyógyszerrel sem sikerül. Aztán az is nagyon érdekes volt számára, hogy az akupunktúra tudhat-e annyit, amennyit a nyugati orvoslással elérhet egy orvos? Akkoriban – 18 évvel ezelőtt - ezek tényleges kérdések voltak. Ma már sokkal többet tudnak az emberek – és az orvosok - az akupunktúráról Magyarországon is, ezáltal az érdeklődés iránta sokkal jelentősebb.

Az eltűnt óra és az emberség – egy pozitív és megható történet a magyar egészségügyből

A történet, amit most közreadunk, valóban megtörtént! Egy olvasónk telefonált meghatottan, mert olyan tapasztalata volt, amely a magyar egészségügyben dolgozók emberségét bizonyítja. Tavasszal, a COVID őrület közepén közel kilencven éves édesapja kórházba került. Szerencsére nem korona vírussal, de a baj így is jelentős volt. Aztán az állapotának a romlása miatt egy másik kórházba vitték át. Mindez maximális odafigyelés és az előírások betartása mellett.

Az orvos válaszol … az allergiákról

Az európai lakosság közel 20 százaléka valamilyen allergiában szenved. Ennek a betegségnek a lényege a szervezet kóros immunreakciója: testünk védelmi rendszere tévesen elpusztítandó kórokozóként azonosít ártalmatlan anyagokat, vagyis az allergéneket, és túlzott reakcióval válaszol rájuk.

Az etno stílus erősödése – egy kis múlt 2010 márciusból

A párizsi Maison et Objet kiállításon az ismert designerek az etno pavilonban külön installáció keretein belül mutatták be az e stílusban tervezett munkáikat. Az installáció a Transcultures címet viselte. Elgondolkodtató és meglepő dolgokat egyformán találtam. A régi kézműves technikák alkalmazása a mai modern technológiák felhasználásával újszerű lehetőségeket jelentenek a kortárs alkotók számára. Ezek a találkozások és együttélések, bizonyos esetekben szembenállások...

Kulcsrakész weboldalt kínálunk, mely látogatókat hoz.