Bodrogi Gyula: Közönség szerető színész vagyok!

És ami nem mellékes, neki köszönhetem – az osztálytársaim zömével együtt – a matek kettesemet, amivel érettségire mehettem. Mielőtt a Nemzeti Színházban találkoztunk, hirtelen beugrott egy párhuzam a híres francia rendezővel, Roger Vadimmal kapcsolatban. Mindketten koruk három elvitathatatlan szépségét hódították meg. Az idén volt 60 éve, hogy diplomázott a Színművészeti Főiskolán. És ha mindez még nem lett volna elég, ő volt Süsü a sárkány!

A gyerekkoromban nem volt semmi különös. Először Veszprémben éltünk, aztán Pápán voltunk, aztán apám munkája miatt Budapesten telepedtünk le, akkor olyan 11 – 12 éves gyerek voltam. Pápában számomra az volt az érdekes, hogy gyerekszínészként életemben először ott álltam színpadon. Budapestnek meg azt köszönhetem, hogy a Vörösmarty Gimnáziumba mehettem, aminek az eredménye a táncosság lett.

A szüleimnek volt egy nagyon jó tulajdonsága. Egyik gyereküknek sem mondták meg, hogy milyen szakmát válasszanak. Viszont keményen dolgoztak, hogy mindhárman tanulhassunk, és azt a foglalkozást választhassuk, amit szeretnénk. A nővérem és a húgom is tanárnők. Igazából gyerekkoromban én is matematika – fizika szakos tanárnak készültem. Aztán a véletlen folytán az élet addig kevergett körülöttem, hogy először táncos lettem, aztán a Színművészeti Főiskolán diplomáztam. Ennek az idén már 60 éve. Egészen pontosan a táncossággal együtt 67 éve vagyok a színpadon.

Bodgori Gyula

Én nem választottam semmit, nekem mindig minden úgy jött. A SZOT együttesben voltam szóló táncos, amikor elkezdtem gondolkozni a dolgokon. Azért, mert azt láttam, hogy a táncosok már 40 évesen „nyugdíjba mennek” és én ezt nem akartam. Így aztán elmentem a főiskolára, ahová színházi rendező szakra akartam jelentkezni. Azért erre, mert már akkor is megvolt a magamhoz való eszem, és azt gondoltam, a rendezők egy hónapot dolgoznak, a többiben pedig a színészek teszik a dolgukat helyettük. Nem kell mást csinálni, csak okosakat mondani és kész. Azonban abban az évben nem indult rendező szak és én a színész szakra jelentkeztem. Felvettek, és kisebb – nagyobb döccenőkkel, bukkanókkal 4 év múlva diplomáztam. 

Egyrészt hűséges természetem van. Szeretem, ahol megbecsülnek. Másrészt rávettek arra – szépen mondva felkértek -, hogy elvállaljam a Vidám Színpad igazgatását. Fél évig gondolkoztam rajta, de egy reggel arra ébredtem, amikor felhívtak, hogy nagyon fáj a gyomrom. Gondoltam, nekem most már úgy is végem van, akkor meg erre a kis időre miért ne vállalnám el? Végül 20 évig csináltam. Az igazat megvallva, már 15 év után elhatároztam, hogy a 20 év betöltése után leteszem a munkát. Nem azért, mert nem szerettem, vagy bármilyen emberi konfliktusom lett volna. Egyszerűen azt gondoltam, 10 év a legtöbb, amit egy helyen, ilyen pozícióban érdemes eltöltenie az embernek, én meg a 20 évvel ennek a duplájánál leszek. Így pontosan a huszadik évforduló után december 31-én felálltam.

A legjobban a Hattyúdalt szerettem a filmjeim közül. Azért, mert annak – legalábbis számomra - különleges hangulata volt, és a film utóélete is olyan volt, ami nagyon szerethetővé tette. Emellett a közönségnek is nagyon tetszett, én pedig közönségbarát színész vagyok. Ezt a filmet pedig a közönségnek nagyon szerette. Aztán ott voltak a tévéjátékok is, amelyeket szintén szerettem. Sajnálom a fiatalokat, hogy nekik ez nem adatik meg. Pedig a most is több csatornán futó realytik sokkal jobbak lehetnének, ha fiatal színészek szerepelnének bennük. Ha a realitykben színész képességekkel megáldott színészek játszanák a szerepeket, akkor a közönség is sokkal jobb érzéssel nézné ezeket. Egyszerűen azért, mert a színészet jó érzéseket kelt az emberekben. A színházban még Jágót is megszereti a közönség. Mert mint színészt megszereti azt a rohadt gonoszt.

Nem, soha. Van olyan film, hogy nézem, és nem emlékszem rá, hogy mikor és hol vettük fel. Látom a tévében, hogy szerepelek benne, ráismerek, hogy én vagyok ott, de a forgatásra már egyáltalán nem emlékszem.

Írtam könyveket, de nem, mint író. Ezek sokkal inkább olyan emlékező írások. Nálam mindig voltak kockás füzetek, amibe leírogattam, ami éppen eszembe jutott. Ebből született a Vadász néha főz is. Ez azért nagyon értékes számomra, mert igaz történetek és valódi receptek vannak benne, amit különböző helyeken ettem, ittam vagy főztem. Aztán jött az Irka firka, amit Kaposival az irkálásaimból szedtünk össze. És a legutolsó, amit Ádám fiam javasolt, amikor 80 éves voltam. A 80 év, 80 recept, 80 történet. Nyolcvan történetet és a hozzájuk tartozó recepteket tartalmazza, úgy ahogyan én szeretem. A fiam és a szállodájának a séfje meg is csinálták ezeket az ételeket és a fotók is akkor készültek. Az írás számomra különben egy szórakozás. Amikor valaki valójában nem író és nem szórakozásból ír, mégis erőlteti az írást az nagy baj. Mert ha valaki csak szórakozásból ír, azt még olvasni is lehet. A közönség ilyenkor érzi, hogy nem akar hatni rá az író, egyszerűen csak megosztja vele az élményeit. 

Tényleg? Ezt nem gondoltam volna.

Ezt nem tudhattam – mármint a matek kettest -, de jól esik. Szerettem Süsü figuráját és a hangom is passzolt hozzá. Hogy mennyire, azt talán az mutatja a legjobban, hogy abban az időben egy barátommal beszélgettem a megállóban, amikor egy 4-5 éves forma kislány az anyukáját otthagyva hozzám futott és megszólított: Te vagy Süsü! Azt hiszem, ennél nagyobb dicséret nem kell. 

Azt én nem gondolom, hogy bármilyen titkom lenne. Inkább úgy mondanám, egyszerűen csak hagytam, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie. Törőcsik Mari volt életem első nagy szerelme és kapcsolata. Majd jött Ági, akivel a Kaktusz virágában jöttünk össze és a barátságunk örökké megmarad. Lehet, hogy ezért van a kedvenc darabjaim között a mű. Aztán volt egy kis szünet és kalandozás itt-ott amott, nagy, kicsi, közepes, mikor milyen. És most van Angéla, már több mint 40 éve. 

Ezt nem lehet pontosan megfogalmazni. Ha valami ilyesmit kell keresni egy párkapcsolatban az már nem jó. Mind a ketten csináljuk a dolgainkat, de közben figyelünk egymásra és mindenféle dolgot meg tudunk beszélni. Bár mi már ott tartunk, van, amikor csak egymásra nézünk és mindketten tudjuk, hogy mit gondol a másik. Nem keressük, hogyan lehet a kapcsolatunkat fenntartani, frissíteni. Annak magától kell történnie. Valamilyen vonzalomnak, közös rezgésszámnak lennie kell, a nélkül sem rövid, sem hosszú távon nem megy. 

Most whiskyzem, de a kezdetekkor a kisfröccs volt a megszokott italom. Előadás után mindig jöhetett egy – két kisfröccs. Mostanában – igazából már jó régen – a whisky van, de kacérkodom az Unicummal, mert látom, hogy a pályatársak közül jó néhányan ezt részesítik előnyben. Én még nem tudom, hányadán állok vele, mert még nem ittam, de gondolkodom rajta. Ám azt hiszem, egyelőre marad a whisky. Igaz nagyon kevés, hogy a szervezetem nehogy azt higgye, megharagudtam rá.

Soha. Még csak négy éves volt, amikor kijelentette, hogy: „Elegem van a színészetből!”. Ami nem is csoda, hiszen minden este azt látta, hogy a szülei elindulnak a színházba, és csak reggel látja őket újra. Szállodás lett, és ez nagyon jó döntés volt részéről.

Ott még nem dőltek el a dolgok. A kislánynak nagyon szép hangja van és tehetséges is, de ehhez a szakmához mérhetetlen kitartás és szorgalom kell. Hogy hajlandó-e rááldozni ezt, vagy más irányba fordul, azt majd az idő mutatja meg.

Az igazság az, hogy soha nem akartam kapni egyet sem. Soha nem álltam értük sorba és soha nem kértem őket. Talán éppen ezért mindegyiknek tudtam és tudok örülni.

Most is játszom többek között az Egri csillagokban, az Ügynök halálában és még több darabban is. Emellett készülök az új szerepekre a Caligula helytartójában és a Palermói házasságban.