Én képekkel mondom el

Keleti Éva élő legenda. Azon alkotók közé tartozik, akik sikerrel vettek minden akadályt. Ikonikus képei meghatározó jelentőséggel bírnak. A magyar színház- és filmtörténet felejthetetlen pillanatainak megörökítése, nagyszerű művészek, előadások, filmek örökérvényűvé tétele marad az utókorra neki köszönhetően.

Amikor a „legendaságot” és az ikonikus fotókat említem, csendes mosollyal nyugtázza. Szelíd elfogadással engedi a megállapításokat. A lelke mélyén pontosan tudja, hogy amit az elmúlt közel hetven év alatt megörökített, a maga nemében pótolhatatlan. Ugyanakkor, nemes egyszerűséggel, „csak tette a dolgát” van a nyugtázó mosoly mögött. 

- Az értékrend mellett, a színházon belüli viszonylatok is megváltoztak. Annak ellenére, hogy egyes státuszok, pozíciók a mai napig ugyan úgy érvényesek. Azonban az a fajta tisztelet, ami évtizedekkel ezelőtt meghatározta például az igazgató és a főrendező által megfogalmazott irányelveket, mára sok helyen eltűnt. Én még jól emlékszem arra, hogy ha Várkonyi Zoltán valamit megfogalmazott, akkor azt nem kérdőjelezték meg. Ebbe bele kell érteni azt a fajta munkafegyelmet és pontosságot is, ami nélkül nehéz jó színházat létrehozni. Mindenki tudta, hogy az előadás jobbítása, a közönség központú darab létrehozása érdekében hoz döntéseket. Azonban egyre inkább változik ez a szemlélet. A fiatal művészek nem érzik feltétlenül szükségesnek ezt a tiszteleten alapuló viszonyulást. Sokkal inkább teljesen más irányú, mellérendelt szerepkörre vágynak. Számos előadást látok, ami azon megy félre, hogy a színész nem fogadja el a rendező meglátásait, és síkra száll sajátos érvelései mellett. Egyfajta „harcba” keveredik, ami korántsem hozza meg a remélt eredményt. Emellett az a „lazaság”, a munkafegyelem hiánya, amit maguk a művészek is egyre-másra megfogalmaznak, tovább nehezíti azt a fajta alkotói együtt gondolkodást, ami nélkül lehetetlen kiváló előadásokat létrehozni.

Az értékrend deformálódását ezen felül jól mutatja az is, hogy az adott szó ereje egyre több helyen hiányzik. A megvalósulatlan tervek, a felelősségvállalás elmaradása, a fegyelmezett, precíz munkavégzés, és az egymás iránti tisztelet hiánya mind hozzájárul ahhoz, hogy az értékrend változás nem pozitív irányba mozdult el. Egymás szakmai elismerése, a tudás alapú működés előtérbe helyezése lenne ebben talán nagy segítség. Az a szemlélet, hogy a letett teljesítmények alapján viszonyuljanak az emberek egymáshoz. Valamint nagyon kevés helyen és alkalommal jön létre valódi mester és tanítvány kapcsolat. Talán ezeket hiányolom legjobban a mai világból.

Mi a fotográfiával a történelmet örökítjük meg a munkánk során. Ez így volt abban az időben is, amikor nagyon kemény diktatúra és cenzúra jellemezte a mindennapokat. Ugyanakkor saját belső tartásunk is volt, amit magunkkal hoztunk a XXI. századba is. Ezért van az, hogy nem készítettünk olyan képeket, ami a mai paparazzo és celeb fotózás sajátja. Véletlenül sem örökítettünk meg kínos pillanatokat, amiket ma lépten nyomon látunk újságban, vagy az interneten. Mert nem a kiszolgáltatottság előidézése a cél, hanem a hiteles dokumentálás és a gondolat képi közlése. Ez is egy komoly értékrendbeli különbség. Nem a repülő lépcsőjéről leeső elnök fotózása a cél, vagy az angol Királynő kínos pillanatainak a megörökítése. Sokkal inkább az a tartalom közlés, ami akár kiegészít egy cikket, akár önálló információ közlésre alkalmas.

Emellett nagy hiányosságnak tartom azt is, hogy nincs érdemi kulturális sajtó. Amit korábban például a Film Színház Muzsika betöltött. Ami előadásokra, művészekre, zenei és kulturális eseményekre, végzős színi növendékekre hívta fel a figyelmet. 

- Kitűnő mesterektől tanulhattam. Vadas Ernő, Langer Klára, Reismann Marian, Sándor Zsuzsa vezettek be a fotográfia tudományába. Ezért nekem nem esett nehezemre tanítványként felnézni a szakma „nagy öregjeire”. A fotográfia mellett, a humanista gondolkodást is tőlük tanultam, ami jellemezte a munkáimat. Talán ennek is köszönhető, hogy ismert fotográfussá váltam.

- Eredetileg humán szakra szerettem volna menni. A fotográfia, mint szakma, egyáltalán nem volt a perspektívámban. Azonban amikor 1949-ben az egyetemi felvételi irőszak zajlott, én éppen a Budapesti VIT-en (Világ Ifjúsági Találkozó) tolmácskodtam. Ezért lemaradtam a felvételiről. Segítséget kértem a VIP irodában, hiszen nekik dolgoztan egész nyáron. A vágyott humán képzésre már nem kerülhettem, viszont matematika-fizika szakon volt még hely, amit felajánlottak számomra. Nem sok választásom volt, így bevállaltam ezt a megoldást, mert nagyon akartam tanulni. Végülis nem diplomáztam le, bár az utolsó szigorlatot még letettem. Viszont hat hetes gyakorlatra a Magyar Fotó Állami  Vállalathoz kerültem, hogy megtanuljam a fotográfiát. Korábban sosem fotóztam, nem ismertem a fényképező gép használatát sem. Itt találkoztam azokkal a mesterekkel, akik a szakmát megtanították. Ez a fordulat hozta meg azt, hogy végül is a fotográfus pályát válasszam. Később egyébként a vállalatot az MTI-be olvasztották, így lettem én az MTI fotósa. Eleinte beosztott fotó riporterként kezdtem. Az '56 eseményeinek következtében azonban nagyon sokan hagyták el az országot, szinte csak mi, fiatalok maradtunk. Így a mélyvízbe dobtak bennünket. A munkaterületek felosztásának köszönhetően, hozzám kulturális területből a film és a színház került. Bevallom, amikor 1957 szeptemberében elkezdtem a színházi fotózást, egyáltalán nem fűlőtt hozzá a fogam. Ott akartam hagyni és visszamenni az egyetemre. A fordulatot számomra egy olyan pillanat hozta meg, ami életre szóló élménnyé vált. A Nemzeti Színházban voltam éppen. Az ügynök halála előadás előtt, a színfalak mögött álltam. Belépett Tímár József, a főszereplő, aki már nagyon beteg volt. Megemelte a kellék bőröndöket, hogy ha azt elbírja, akkor le tud menni az előadás.  Akkor készült az a bizonyos ikonikus kép, két bőrönddel. Nem volt tudatos ennek a fotónak a megszületése. Azonban ennek kapcsán született meg bennem az elhatározás. Ha a gondolat hatására a képpel egy kivételes pillanat megörökíthető, egy létfontosságú dolog megmutatható, akkor még itt maradok és színházi fotós lesz belőlem. Az érzékenység és az érzelem kivetítése fontossá vált számomra a munkáimban.

- Megmozdítottam a színpadot. Nem előre beállított képek készültek. Valamiképpen új perspektívából mutattam be a szereplőt, a jelenetet, az előadást. Azzal a szándékkal készítettem a fotókat, hogy elmondjak általuk valamit, ami engem is megérintett. Amikor megnéztem egy előadást, a fejemben összeállítottam, mit szeretnék megmutatni. Mi az a jelenet, aminek a bemutatásával létrejön a varázslat. A néző megérintődik. Kíváncsivá válik. Ilyen például a Tímár Józsefről készült kép a 2 bőrönddel, Az ügynök halála című előadásban. Ami ma már szimbólummá vált. De említhetném a Gábor Miklósról és Psota Irénről készült képet a Koldusoperában. Szintén Psota Irént a Margarida asszonyban, ahogy átöleli a csontvázat, és sorolhatnám őket. Olyan, ma már tényleg ikonikussá vált képekről beszélünk, amelyek kétségtelenül bevonultak a magyar színháztörténet örökérvényű pillanatai közé. Éppen azért, mert olyan dolgot örökített meg, ami a fotó által maradhatott meg az utókor számára. A színház törékeny varázsát tette láthatóvá. Annak a hitelességét, ami a jelenlétben születik meg. Sosem arra törekedtem, hogy szép legyen a fotó. Sokkal inkább az volt a célom, hogy valós legyen. Igazi. A művész lényegét szerettem volna megragadni. A lelkét. A felszín alatti is érdekelt. Talán ezért lettek a portré képek is olyan átütőek az előadás fotók mellett. Meg akartam ismerni azt, akiről képet készítettem. Ezért gyakran komoly beszélgetések is megelőzték a fotózást, amikor lehetőség nyílt erre. Hogy közel kerüljek a művészhez. Rá tudjak hangolódni. Megérezzem a rezdüléseit. Ezek a beszélgetések azonban cseppet sem hasonlítottak arra, amit a mostani celeb műfaj tár elénk. Sokkal inkább azt kerestem, hogy mitől több az ő személyisége? Mi a különlegessége? Mik azok a pozitív jellegek, amik kiemelik őt a többiek közül. Ebben a munkában az volt a különleges, hogy meg tudom-e nyitni a művészt arra, hogy minél többet áruljon el magáról ahhoz, hogy a képeimen keresztül sugározzuk a személyisége legfontosabb jegyeit.

A tánc is igazi szerelem volt a számomra, azonban az adottságaim nem tettek lehetővé egy klasszikus balett művészeti karriert. Ezért a tánc fotókon keresztül való megmutatása lett az eszközöm, hogy mégis közel maradjak ehhez a csodálatos műfajhoz. 

- Örömmel mondhatom, hogy vannak. Gordon Eszter nevét emelném ki közülük. Olyanokkal is találkozom, akik nem személyes tanítványaim, de időről-időre eljönnek hozzám, hogy a fotográfiáról és az életről beszélgessünk. Ilyen például Bácsi Róbert. Említhetném még Fábián Évát, aki a női szemléletmódban kiemelkedő. Ezen kívül résztvevője vagyok a Szebeni Műhelynek, ami fiatal fotográfusok szakmai csoportjaként működik.

- Nagyon sokat szerkesztettem könyveket, kiadványokat. Kurátoraként számos kiállítás létrehozásában tevékenykedtem. Egyik büszkeségem az az ’56-os eseményekkel kapcsolatos kiállítás, ami többek között Normandiába, a partraszállás helyére is eljutott. A környezetvédelem is fontos a számomra. Ennek keretében egy ösztöndíjnak köszönhetően jutottam el Amerikába, ahol újságírókkal az összes Nemzeti Parkot végig fotózhattuk. Emellett a fotográfiával, mint művészeti ággal is sokat foglalkozom. Fontos számomra a szakma. Éppen ezért fotós pályázatok bíráló bizottságaiban is részt veszek.