BlogÚj! Megnyitás

Én képekkel mondom el

Az események megélése egyéni szinten, meghatározó különbségekkel bír. Sokszorosan igaz ez abban az esetben, ha egy-egy időszak történelmet formáló éveket hordoz magában. A XX.század bővelkedik ilyen eseményekben.

Éppen azért azok, akik az elmúlt évtizedekben meghatározó szemlélet-alakítóvá váltak a munkájuk révén, külkönös figyelemre érdemesek. Annál is inkább, mert nem csupán messze felettük álló, nemzetek létét formáló folyamatokkal kellett megküzdeniük. Ha nem olyan mértékű lépték váltással is, ami adott esetben a saját életükben is jelentős szemléletváltást kívánt.

Keleti Éva
Keleti éva, képforrás: muosz.hu

Keleti Éva élő legenda. Azon alkotók közé tartozik, akik sikerrel vettek minden akadályt. Ikonikus képei meghatározó jelentőséggel bírnak. A magyar színház- és filmtörténet felejthetetlen pillanatainak megörökítése, nagyszerű művészek, előadások, filmek örökérvényűvé tétele marad az utókorra neki köszönhetően.

Amikor a „legendaságot” és az ikonikus fotókat említem, csendes mosollyal nyugtázza. Szelíd elfogadással engedi a megállapításokat. A lelke mélyén pontosan tudja, hogy amit az elmúlt közel hetven év alatt megörökített, a maga nemében pótolhatatlan. Ugyanakkor, nemes egyszerűséggel, „csak tette a dolgát” van a nyugtázó mosoly mögött. 

Gobbi Hilda
Gobbi Hilda, képforrás: Keleti Éva

- Évának nem csak történelmi folyamatokkal kellett megküzdenie munkássága során. A társadalmi és értékrend változás is a mindennapok részévé vált. Hogyan lehet ebben újra értelmezni a feladatokat?

- Az értékrend mellett, a színházon belüli viszonylatok is megváltoztak. Annak ellenére, hogy egyes státuszok, pozíciók a mai napig ugyan úgy érvényesek. Azonban az a fajta tisztelet, ami évtizedekkel ezelőtt meghatározta például az igazgató és a főrendező által megfogalmazott irányelveket, mára sok helyen eltűnt. Én még jól emlékszem arra, hogy ha Várkonyi Zoltán valamit megfogalmazott, akkor azt nem kérdőjelezték meg. Ebbe bele kell érteni azt a fajta munkafegyelmet és pontosságot is, ami nélkül nehéz jó színházat létrehozni. Mindenki tudta, hogy az előadás jobbítása, a közönség központú darab létrehozása érdekében hoz döntéseket. Azonban egyre inkább változik ez a szemlélet. A fiatal művészek nem érzik feltétlenül szükségesnek ezt a tiszteleten alapuló viszonyulást. Sokkal inkább teljesen más irányú, mellérendelt szerepkörre vágynak. Számos előadást látok, ami azon megy félre, hogy a színész nem fogadja el a rendező meglátásait, és síkra száll sajátos érvelései mellett. Egyfajta „harcba” keveredik, ami korántsem hozza meg a remélt eredményt. Emellett az a „lazaság”, a munkafegyelem hiánya, amit maguk a művészek is egyre-másra megfogalmaznak, tovább nehezíti azt a fajta alkotói együtt gondolkodást, ami nélkül lehetetlen kiváló előadásokat létrehozni.

Darvas Iván
Darvas Iván, képforrás: Keleti Éva

Az értékrend deformálódását ezen felül jól mutatja az is, hogy az adott szó ereje egyre több helyen hiányzik. A megvalósulatlan tervek, a felelősségvállalás elmaradása, a fegyelmezett, precíz munkavégzés, és az egymás iránti tisztelet hiánya mind hozzájárul ahhoz, hogy az értékrend változás nem pozitív irányba mozdult el. Egymás szakmai elismerése, a tudás alapú működés előtérbe helyezése lenne ebben talán nagy segítség. Az a szemlélet, hogy a letett teljesítmények alapján viszonyuljanak az emberek egymáshoz. Valamint nagyon kevés helyen és alkalommal jön létre valódi mester és tanítvány kapcsolat. Talán ezeket hiányolom legjobban a mai világból.

Mi a fotográfiával a történelmet örökítjük meg a munkánk során. Ez így volt abban az időben is, amikor nagyon kemény diktatúra és cenzúra jellemezte a mindennapokat. Ugyanakkor saját belső tartásunk is volt, amit magunkkal hoztunk a XXI. századba is. Ezért van az, hogy nem készítettünk olyan képeket, ami a mai paparazzo és celeb fotózás sajátja. Véletlenül sem örökítettünk meg kínos pillanatokat, amiket ma lépten nyomon látunk újságban, vagy az interneten. Mert nem a kiszolgáltatottság előidézése a cél, hanem a hiteles dokumentálás és a gondolat képi közlése. Ez is egy komoly értékrendbeli különbség. Nem a repülő lépcsőjéről leeső elnök fotózása a cél, vagy az angol Királynő kínos pillanatainak a megörökítése. Sokkal inkább az a tartalom közlés, ami akár kiegészít egy cikket, akár önálló információ közlésre alkalmas.

Emellett nagy hiányosságnak tartom azt is, hogy nincs érdemi kulturális sajtó. Amit korábban például a Film Színház Muzsika betöltött. Ami előadásokra, művészekre, zenei és kulturális eseményekre, végzős színi növendékekre hívta fel a figyelmet. 

Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva
Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva, képforrás: Keleti Éva

- Kiktől tanulta a mesterséget?

- Kitűnő mesterektől tanulhattam. Vadas Ernő, Langer Klára, Reismann Marian, Sándor Zsuzsa vezettek be a fotográfia tudományába. Ezért nekem nem esett nehezemre tanítványként felnézni a szakma „nagy öregjeire”. A fotográfia mellett, a humanista gondolkodást is tőlük tanultam, ami jellemezte a munkáimat. Talán ennek is köszönhető, hogy ismert fotográfussá váltam.

- Hogyan lett színházi fotós? Mi irányította erre a pályára?

- Eredetileg humán szakra szerettem volna menni. A fotográfia, mint szakma, egyáltalán nem volt a perspektívámban. Azonban amikor 1949-ben az egyetemi felvételi irőszak zajlott, én éppen a Budapesti VIT-en (Világ Ifjúsági Találkozó) tolmácskodtam. Ezért lemaradtam a felvételiről. Segítséget kértem a VIP irodában, hiszen nekik dolgoztan egész nyáron. A vágyott humán képzésre már nem kerülhettem, viszont matematika-fizika szakon volt még hely, amit felajánlottak számomra. Nem sok választásom volt, így bevállaltam ezt a megoldást, mert nagyon akartam tanulni. Végülis nem diplomáztam le, bár az utolsó szigorlatot még letettem. Viszont hat hetes gyakorlatra a Magyar Fotó Állami  Vállalathoz kerültem, hogy megtanuljam a fotográfiát. Korábban sosem fotóztam, nem ismertem a fényképező gép használatát sem. Itt találkoztam azokkal a mesterekkel, akik a szakmát megtanították. Ez a fordulat hozta meg azt, hogy végül is a fotográfus pályát válasszam. Később egyébként a vállalatot az MTI-be olvasztották, így lettem én az MTI fotósa. Eleinte beosztott fotó riporterként kezdtem. Az '56 eseményeinek következtében azonban nagyon sokan hagyták el az országot, szinte csak mi, fiatalok maradtunk. Így a mélyvízbe dobtak bennünket. A munkaterületek felosztásának köszönhetően, hozzám kulturális területből a film és a színház került. Bevallom, amikor 1957 szeptemberében elkezdtem a színházi fotózást, egyáltalán nem fűlőtt hozzá a fogam. Ott akartam hagyni és visszamenni az egyetemre. A fordulatot számomra egy olyan pillanat hozta meg, ami életre szóló élménnyé vált. A Nemzeti Színházban voltam éppen. Az ügynök halála előadás előtt, a színfalak mögött álltam. Belépett Tímár József, a főszereplő, aki már nagyon beteg volt. Megemelte a kellék bőröndöket, hogy ha azt elbírja, akkor le tud menni az előadás.  Akkor készült az a bizonyos ikonikus kép, két bőrönddel. Nem volt tudatos ennek a fotónak a megszületése. Azonban ennek kapcsán született meg bennem az elhatározás. Ha a gondolat hatására a képpel egy kivételes pillanat megörökíthető, egy létfontosságú dolog megmutatható, akkor még itt maradok és színházi fotós lesz belőlem. Az érzékenység és az érzelem kivetítése fontossá vált számomra a munkáimban.

Gábor Miklós
Gábor Miklós, képforrás: Keleti Éva

-Éva iskolát teremtett a színházi előadások, a művészi fotók terén. Mit jelentett ez a gyakorlatban?

- Megmozdítottam a színpadot. Nem előre beállított képek készültek. Valamiképpen új perspektívából mutattam be a szereplőt, a jelenetet, az előadást. Azzal a szándékkal készítettem a fotókat, hogy elmondjak általuk valamit, ami engem is megérintett. Amikor megnéztem egy előadást, a fejemben összeállítottam, mit szeretnék megmutatni. Mi az a jelenet, aminek a bemutatásával létrejön a varázslat. A néző megérintődik. Kíváncsivá válik. Ilyen például a Tímár Józsefről készült kép a 2 bőrönddel, Az ügynök halála című előadásban. Ami ma már szimbólummá vált. De említhetném a Gábor Miklósról és Psota Irénről készült képet a Koldusoperában. Szintén Psota Irént a Margarida asszonyban, ahogy átöleli a csontvázat, és sorolhatnám őket. Olyan, ma már tényleg ikonikussá vált képekről beszélünk, amelyek kétségtelenül bevonultak a magyar színháztörténet örökérvényű pillanatai közé. Éppen azért, mert olyan dolgot örökített meg, ami a fotó által maradhatott meg az utókor számára. A színház törékeny varázsát tette láthatóvá. Annak a hitelességét, ami a jelenlétben születik meg. Sosem arra törekedtem, hogy szép legyen a fotó. Sokkal inkább az volt a célom, hogy valós legyen. Igazi. A művész lényegét szerettem volna megragadni. A lelkét. A felszín alatti is érdekelt. Talán ezért lettek a portré képek is olyan átütőek az előadás fotók mellett. Meg akartam ismerni azt, akiről képet készítettem. Ezért gyakran komoly beszélgetések is megelőzték a fotózást, amikor lehetőség nyílt erre. Hogy közel kerüljek a művészhez. Rá tudjak hangolódni. Megérezzem a rezdüléseit. Ezek a beszélgetések azonban cseppet sem hasonlítottak arra, amit a mostani celeb műfaj tár elénk. Sokkal inkább azt kerestem, hogy mitől több az ő személyisége? Mi a különlegessége? Mik azok a pozitív jellegek, amik kiemelik őt a többiek közül. Ebben a munkában az volt a különleges, hogy meg tudom-e nyitni a művészt arra, hogy minél többet áruljon el magáról ahhoz, hogy a képeimen keresztül sugározzuk a személyisége legfontosabb jegyeit.

képforrás Keleti Éva
Képforrás: Keleti Éva

A tánc is igazi szerelem volt a számomra, azonban az adottságaim nem tettek lehetővé egy klasszikus balett művészeti karriert. Ezért a tánc fotókon keresztül való megmutatása lett az eszközöm, hogy mégis közel maradjak ehhez a csodálatos műfajhoz. 

- Vannak-e tanítványok, akik ezt az iskolát követve, a nyomdokaiba lépnek?

- Örömmel mondhatom, hogy vannak. Gordon Eszter nevét emelném ki közülük. Olyanokkal is találkozom, akik nem személyes tanítványaim, de időről-időre eljönnek hozzám, hogy a fotográfiáról és az életről beszélgessünk. Ilyen például Bácsi Róbert. Említhetném még Fábián Évát, aki a női szemléletmódban kiemelkedő. Ezen kívül résztvevője vagyok a Szebeni Műhelynek, ami fiatal fotográfusok szakmai csoportjaként működik.

- A pályafutását nem csak a színházi és filmes fotózás töltötte ki, bár kétségtelenül ez a leginkább ismert része a munkásságának. Mik voltak emellett a meghatározó feladatok?

- Nagyon sokat szerkesztettem könyveket, kiadványokat. Kurátoraként számos kiállítás létrehozásában tevékenykedtem. Egyik büszkeségem az az ’56-os eseményekkel kapcsolatos kiállítás, ami többek között Normandiába, a partraszállás helyére is eljutott. A környezetvédelem is fontos a számomra. Ennek keretében egy ösztöndíjnak köszönhetően jutottam el Amerikába, ahol újságírókkal az összes Nemzeti Parkot végig fotózhattuk. Emellett a fotográfiával, mint művészeti ággal is sokat foglalkozom. Fontos számomra a szakma. Éppen ezért fotós pályázatok bíráló bizottságaiban is részt veszek.

Törőcsik Mari
Törőcsik Mari, képforrás: Keleti Éva

- A családot, a magánéletet hogyan lehetett a feladatokhoz igazítani?

Szerencsés vagyok ebben. Bár sem én, sem az operatőrként dolgozó férjem nem dolgoztunk úgynevezett „családbarát” munkahelyen, mégis sikerült a gyerekeimet gondoskodó környezetben felnevelni. Igyekeztem úgy alakítani a munkákat, hogy ki tudjam venni a részem a gyereknevelésben. Sokat segítettek a szüleim is, akikkel együtt éltünk. A családunkat megtépázta az idő, és a történelem viharai sem kíméltek mindig bennünket. Hiszek a családban. Sosem volt kérdés, hogy összetartozunk. Számíthatunk egymásra. Ezt a szemléletet pedig a gyerekeimnek, az unokáimnak is sikerült átadni. 7 dédunokám van, akikkel boldogan töltök együtt időt.

- A digitális technika térhódításának következtében, a technológia változásával is lépést kellett tartani?

        -Én elég sokáig próbáltam őrizni a hagyományos fotózási technikákat. Annál is inkább, mert egyelőre nem ismert, hogy a jelenlegi modern technika meddig képes a képeket eredeti minőségükben tárolni. Egyáltalán milyen térben érdemes és lehet archív jelleggel megőrizni azokat. A régi képeket, a negatívokat ma még elő lehet venni. De tartok attól, hogy a XXI. századtól egyre dinamikusabban, sőt ma szinte kizárólagosan belépő digitális fotók jelentős része el fog veszni. Koránt sem biztos, hogy több évtized múltán ezeknek az előadásoknak a képei úgy elővehetők maradnak, ahogy ma még hozzá lehet férni archívumokból számos előadás fotóhoz, művész portréhoz, ami a XX. században, vagy annál is korábban készült. Ezzel együtt a modern digitális fotózás előnyeit elismerem mind a gyorsaság, mind a mennyiségi kép készítés tekintetében. Az is problémát jelenthet, hogy a szakmai alapú archiválásra nem látok megfelelő törekvést. A saját fotó archívumom feldolgozása, és az utókor számára történő megőrzése is kérdéseket vet fel bennem. Lesz-e, aki foglalkozik majd ezzel a hatalmas anyaggal. 

- A szakmai életútját díjak sora szegélyezi. Mit jelentenek ezek az elismerések?

Tordai Teri

Természetesen fontos és megtisztelő minden díj, amivel a szakmai munka elismerésre kerül. A nekem legkedvesebb közülük a Prima Primissima díj. Annál is inkább, mert olyan nagyszerű emberekkel együtt jelöltek a magyar képzőművészet kategóriában, mint Gross Arnold festőművész, grafikus és Gyémánt László festőművész. Nagy meglepetés volt számomra, hogy ebben a rangos sorban fotóművészként, én kaptam meg 2008-ban a kategória díját.


- Hogy lehet összefoglalni azt az életutat, amit bejárt?

        - Nem könnyű. Ugyanakkor már többször megfogalmaztam magamnak, hogy az engem segítő és pártoló, valamint az elém akadályokat gördítő embereknek együttesen köszönhetem azt, amivé szakmai és emberi értelemben váltam. Mindegyikükre szükség volt ahhoz, hogy megtanuljam mit nem szabad, nem érdemes, és mi az, amit viszont teljes szívvel csinálhatok. Amivel értéket teremtek. Ezért gondolom azt, hogy nem különleges vagyok, hanem feladattal megbízott.

Vissza a főoldalra

Én képekkel mondom el

Az események megélése egyéni szinten, meghatározó különbségekkel bír. Sokszorosan igaz ez abban az esetben, ha egy-egy időszak történelmet formáló éveket hordoz magában. A XX.század bővelkedik ilyen eseményekben.

A csillagokban meg volt írva, hogy én színész leszek - interjú Kökényessy Ágival

Az eljövő idő sosem ugyan olyan, mint a mögöttünk lévő évek hosszú sora. A világ folyamatosan változik. Korok és divatok váltják egymást. Változnak a szokások, a gondolkodási minták, a környezet és a klíma is forradalmat hirdet. Az emberiségnek meg kell tanulnia, hogy vagy együtt él a változással, vagy rajtaveszthet. A megújulási képesség, talán az egyik legfontosabb a körülményekhez való alkalmazkodás mellett. Mert nem feltétlenül a legbátrabbak, vagy a legerősebbek maradnak meg...

15 éve ment el Bubik István

Már 15 éve annk, hogy Bubik István egy sajnálatos autó balesetben életét vesztette. Számos nagyszerű alakítással írta be magát a magyar színháztörténet nagy könyvébe. Hogy mi, akik a színházban, képernyőn láttuk, miért szerettük? A szenvedélyes és érzelemmel teli lendületes játékáért, amivel élővé tette számunkra az általa megformált karaktereket. És talán azért is, mert úgy éreztük, hogy közülünk való. Ma már talán kevesen emlékeznek rá, de aktív szerepet játszott az ellenzéki mozgalomban.

11 éve ment el Derrick főfelügyelő

Horst Tappert – alias Derrick főfelügyelő – 2008. december 12-én hunyt el. Az ikonikus sorozatot, az általa megformázott Derrcik főfelügyelőről nevezték el. Maga a sorozat 25 éven keresztül minden évben újabb és újabb folytatásokkal került a televíziókba. Horst Tappert egy állami alkalmazott fiaként látta meg a napvilágot, így aztán nem lehet különösebben csodálni, hogy katonaként – 1923-ban született - részt vett a II. Világháború harcaiban. Az azonban már igencsak beárnyékolja a múltját...

Te hány gyermekkel képzeled el a jövődet?

Az emberi élet különös jelentőséggel bír. Az élet továbbadásának vágya pedig olyan belső kód, ami érzelmi és lelki késztetésként ösztönöz bennünket arra, hogy családot alapítsunk. De elég a szerelem? Elég az egymásra találás a gyermekvállaláshoz, vagy kell valami több ahhoz, hogy családban gondolkodjunk. Egyáltalán min múlik az, hogy hány gyerekünk születik?

A jeges félelem ellenszerei

Néha jeges félelem önti el az embert. Leginkább akkor, ha azt érzi, összecsapnak a feje fölött a hullámok. Feladatok özöne, elvárások garmadája nyomja a vállát. Ez a bénító érzés sokkal inkább gátol, mint ösztönöz. Egyenesen blokkoló hatású. Miért, miből táplálkozik? Elsősorban a szeretetből. Furcsa igaz? El sem hinnénk, hogy a megbénító félelem éppen a legnagyobb erőforrásból képes táplálkozni. A SZERETET, sok mindent gyógyítani képes forrásából. De bármilyen hihetetlen is, mégis ez a helyzet.

Akár a mesében

Amikor reggel felébredtem, fogalmam sem volt arról, hogy ez egy különleges nap lesz számomra. Csináltam a reggeli rutinomat, aztán elköszöntem a feleségemtől és elindultam a szerkesztőségbe. A metró megállóban sodródtam a tömeggel, aztán ritkult a nép és én kicsit fellélegeztem. A fejemben már az előttem álló feladatok voltak. Aztán egyszer csak valaki a nevemet kiáltotta. Nem törődtem vele, más is kaphatta ugyanazt a keresztnevet, mint én. De valami mégis megállított. Ezt a hangot én valahonnan ismerem. Megfordultam és az emberek között keresgéltem a női hang gazdáját. És akkor megláttam őt.

Kulcsrakész weboldalt kínálunk, mely látogatókat hoz.