Még egy ember volt, Péter bácsi, akiről írni szerettem volna. Amikor bekerültem, már ott volt. A hat ágyas kórteremben az ablak melletti ágy volt az övé. Nagyon rossz állapotban volt már akkor. Valamiért megjegyezte a nevem, és mindig nekem szólt, ha szerette volna kinyittatni vagy becsukatni az ablakot.
Már nem volt levegője. Minden egyes lélegzetvétele egy hangos jajkiáltás volt. De ez senkit nem zavart a szobában. Hárman voltunk mozgásképesek a kórteremben. Ha bármit tapasztaltunk valamelyik fekvőnél - különösen Péter bácsinál -, már futottunk is a nővérszobába.
Ahol sokszor nem volt senki. Mert 30 betegre jut 2-3 nővér vagy ápoló, mert a fiúk is ugyanazt a kőkemény munkát végzik ott bent. És ilyenkor pár pillanat múlva előkerült egy nővér és orvosolta a bajt. Péter bácsinál sajnos ez gyakran az azonnali orvos hívást jelentette. És az orvos jött. Mindegy volt, éppen ki volt ott, jött, és vizsgált, és segített és infúziót rendelt azonnal és injekciót adott és mindent elmondott.
Ha jól emlékszem, kedd reggel volt - már összefolynak a napok. A COVID osztályon minden hajnalban 4 órakor kezdődik a nap. Az éjszakások tisztába teszik a fekvőket, lecserélik alattuk az ágyneműt, beadják a reggeli injekciókat, esetleg leveszik a vért – mert ilyen is volt, még velem is -, és haladnak kórteremről kórteremre, előkészítve a reggeli műszakot.
Aznap azonban másként volt. Péter bácsi nagyon rosszul volt. Az egyik ápolónő a bal, a másik a jobb oldalán állt. És olyan gyengédséggel beszéltek vele, amitől most is összefacsarodik a szívem.
"Drágám, hogyan segíthetek magának? Hogyan tudom úgy megfogni, hogy ne fájjon? Fel kell, hogy emeljük, hogy több levegőt kapjon." Aztán valahogy megoldották és feljebb ültették. Nemsokára jött az ügyeletes orvos is. Vizsgált, és rendelkezett és csinálták. Több mint fél órát csak Péter bácsival foglalkoztak. És senkit nem érdekelt az idő.
Aztán befejezték, Péter bácsi továbbra is hangos jajszóval vett minden egyes lélegzetet és mi elaludtunk.
Reggel fél hat volt, amikor felébredtem. Talán egy órát aludhattam. Csönd volt. Mérhetetlen, hideg csönd. Oldalra néztem, az ágyszomszédomra. Már ő is ébren volt. Ahogy a harmadik járóképes társunk is. Összenéztünk, és tudtuk.
Aztán egyszer csak befutot az ápolónő. Pulzust nézett és kiszaladt. Jött a másik is. Aztán az ügyeletes orvos, aztán feltették az EKG-t. Aztán a paplannal betakarták.
Hét órakor jöttek a nappalosok. A fiatal, harminc alatti, filigrán ápolónő két cédulával jött. Az egyiket a lábára kötötte, a másikat a kezére. Finoman, szépen megkoreografált masnikat alkotva, majd olyan gyengéd szeretettel takarta be, hogy szólni sem tudtunk. Állt Péter bácsi felett és nézte. Aztán ez a fiatal, sokat tapasztalt nő olyan dolgot mondott, amit soha életemben nem fogok elfelejteni.
"Péter bácsi hős volt. Embert nem láttam még, aki így küzdött volna az életért."
