De válságban vagyok, meg kell találnom magamat és minden erőmmel a karrieremre kell koncentrálnom! Csodálkozott azon, hogy Susan nem esett neki annak a gyökérnek azonnal. Persze ő sem kaparta ki Charlie szemét, bár ezt kellett volna tennie. Vagy legalább jól összekarmolni a képét! – vigyorodott el vérszomjas tigris módjára. Megnéztem volna, azt hogyan magyarázza ki otthon! Bár amilyen dumája van, erre is talált volna valami kamu történetet.
Hirtelen arra eszmélt, hogy Charlie már nem a kivetítőn magyarázza a dolgokat, hanem a házi dolgozat tartalmáról beszél. Gyorsan erőt vett magán, és lefirkantotta a füzetébe a paramétereket. Nem igazán izgatta a dolog, tudta, hogy úgyis rendesen megcsinálja, ha majd szorítja az idő. De csak akkor, és semmiképpen sem előbb!
A következő előadás egyenesen felvillanyozta. No, nem maga a tárgy, mert az, ahogy az évfolyam jó része fogalmazott, maga a dögunalom. Viszont cserébe rajzolhatott. Úgy tervezte, kinéz valakit az előadóban, és lerajzolja. Másfél órája lesz a portréra, nem lehet semmi gond. És még abban is szerencséje volt, hogy ezt a tárgyat kisebb csoportokban hallgatták, ezért egy ötvenfős kisterembe vonultak be rendezetlen sorokban. Szándékosan a lejtős előadó oldalsó felső karéjába ült le, hogy jól láthasson mindenkit. Komótosan kipakolta a füzetét, meg a rajzszerszámait és már kezdődött is az előadás. Az ötvenes, sótlan tanárnő monoton halksággal ringatta melankolikus hangulatba tanítványait. Itt valóban figyelnie kellett annak, aki tanulni akart. De Tess nem akart. Szemével sorba vette az arcokat. Amikor a kicsit oldalt, a második sorban ülőkhöz ért, a ceruza hangos koppanással esett a padra. A második sor hatodik székén, neki félig profilt mutatva éjszakai megmentője ült.
- Ő az! – suttogta magában.
És valóban ő volt. A fiatal férfi, aki akkor éjjel hazafuvarozta, aztán az alkalmat kihagyva egyszerűen elsétált. A lány vadul forgatta fejében a lehetséges verziókat. Vajon mit keres itt, és eddig miért nem látta? Egyáltalán, most mit csináljon? Előadás után lépjen mellé, és egyszerűen köszönje meg, amit akkor éjjel érte tett? Vagy hívja meg egy köszönet menüre az étkezdébe? Vagy… Fogalma sem volt, mi lenne a legjobb megoldás. A férfi felnézett a jegyzetéből és a pódiumon magyarázó tanárnőt figyelte. Tess döbbenten konstatálta: a férfit érdekli, amit a tanárnő mond! Aztán ismét lejegyzett valamit jegyzettömbjébe és újra figyelt. Tess elgyengülve mérte végig, amit a padtól látott belőle. Koromfekete dús, fodrász által divatosra vágott haj. Magas, mégsem kopaszodástól magas homlok, nyílt, koromfekete szempár. Közepesen vastag, formás ajkak, és Istenem! Vakítóan fehér fogak! Átlagosnál szélesebb váll, izmos karok és mellkas, melyek valódi sportembert, és nem az edzőterembe lufiizmokat felszedett „na hogy nézek ki baby?!” típust mutattak. A lány önkéntelenül is megborzongott. Kívánta a férfit, és ettől menten el is szégyellte magát.
- Nem eshetek neki úgy, mint a múltkor! – korholta magát. Azt talán betudja a piálásnak, de most más a szitu. Nem hibázhatok, mert lehet, hogy végleg elpasszolom! – emlékezett a férfi éjszakai távozására.
Ramont viszont az órán kívül egyáltalán nem érdekelte más. Nem csajozni jött ebbe az országba, hanem tanulni, és aztán majd dolgozni, megalapozni a karrierjét. A családjának kellett megfelelnie ezzel a diplomával. Ha ez megvan, akkor megkapja az állást itt Houstonban, amely miatt az apja annyit harcolt vele, és ő nem akart csalódást okozni a szüleinek.
- Persze, ha azzal a múltkori éjszakai lánnyal találkoznék, az változtatna a dolgokon – morfondírozott magában. Tess – pontosan emlékezett a nevére – olyan nő volt, aki miatt hajlandó lett volna kivételt tenni. Már csak fél év, és végez, ennyit igazán megengedhetne magának! Csak hát hol van az a lány? Hiába kereste, azóta sem látta sehol.
Tess egyszer csak azon kapta magát, hogy mereven bámulja a férfit. Fejében még mindig a most mit tegyek kérdés motoszkált, amikor hirtelen megtalálta a választ.
- Lerajzolom, és azzal köszönöm meg, amit értem tett!
Felkapta az imént elejtett ceruzát és rajzolni kezdett. Ami sokkal nehezebb volt, mint elsőre gondolta. Ez nem fotó volt, hanem egy élő, mozgó hús-vér valóság.
