J. R. Matthew - Herceg fekete lovon XXII. rész

Ramon egyáltalán nem volt feszült leendő apósával történő meccsnézés miatt. Úgy gondolta, jó ötlet Tesstől, hogy így próbálja összehozni őket. Talán ez megtöri a jeget kettőjük között. Ugyanakkor pontosan tudta, hogy a lány apjának előítéleteit nem lehet egyetlen futballmeccsel semmissé tenni. Nem lehet egy ember belénevelt előítéleteit, személyes meggyőződését kilencven perc alatt homlokegyenest megváltoztatni. Illetve lehet, de ahhoz olyan drámai történések kellenek, amelyeket többnyire háború vagy katasztrófák során él át az ember. Ramon elfintorodott a gondolatra. Valamikor régen olvasott egy történetet, ami az egymáshoz való viszonyt tekintve nagyon hasonló volt az övékhez. A II. Világháború során egy déli, fajgyűlölő fehér katonát egy afroamerikai – ahogy akkor délen hívták, nigger – társával vágták el az egységétől. Nem lettek barátok, de a fehér attitűdje teljesen megváltozott – azzal az egyetlen afroamerikai katonával szemben, akivel együtt élték át a poklot, és mentették meg számtalanszor egymás életét. Őt képes volt már embernek tekinteni, és még fehér emberek előtt sem volt kínos számára a nevén szólítani, és nyilvános helyen meginni vele egy sört. De ez a tisztelet nem terjedt ki a többi afroamerikaira. Ramon pontosan ebben reménykedett. Ha mással szemben nem is, de legalább vele szemben talán megváltozik Tess apja.

A pályán egy alacsony göndör játékos kígyózott át a védők között, aztán az egyik hátvéd keresztezett, és a göndör nagyot repül.

- Tizenegyes! – ordította Simons a többiekkel.

Ramon a fejét ingatta.

- Nem volt az – mondta tárgyilagos nyugalommal.

Simons szeme elkerekedett a mondatra és felháborodottan Ramonra nézett.

- Még hogy nem ?! – hördült Simons. Nyilvánvalóan felvágták!

- Igen, uram, de a szabálytalanság a tizenhatoson kívül volt és a játékos utána esett be a vonalon belülre.

Simons hökkenten elhallgatott. Most értette csak meg, hogy Ramon ért a focihoz. Kicsit félrefordított fejjel nézett rá, és egy pillanatra egyáltalán nem zavarta a származása. Mert ebben az egyetlen pillanatban a focin keresztül meglátta az embert.

- Honnan ismered a szabályokat? – kérdezte hökkenten.

- Mielőtt egyetemre jöttem Önökhöz uram, fociztam Peruban.

- Valóban? Nem is gondoltam, hogy ott is játsszák ezt a játékot.

Ramon szerényen elmosolyodott.

- Kicsit régebben uram, mint itt. Mi már akkor játszottunk a világbajnokságokon, amikor még – már elnézést uram – az Egyesült Államokban azt sem tudták, hogy mi az a soccer (foci). És kezdettől ott vagyunk a Copa American is.

- Milyen nálatok egy középiskolás bajnokság? – kérdezte most már kíváncsian Tess apja.

A pályán ez alatt David Backham készülődött a szabadrúgásra. A két férfi megbűvölve figyelte az angol világsztárt. És a híres jobb láb ismét elkápráztatta a nézőket. A labda védhetetlenül vágódott a kapu felső sarkába.

- Góóól! – kiáltottak fel egyszerre, és önkéntelenül is összecsapták a tenyerüket és egymásra vigyorogtak.

Amíg a csapatok felálltak a középkezdéshez Simons Ramonhoz fordult.

- Szóval milyen is nálatok egy iskolai bajnokság?

- Nem iskolai – rázta meg a fejét Ramon. Peruban országos rendszerben szerveződnek a bajnokságok, az első osztálytól, egészen le a legkisebb körzeti bajnokságokig.

Simons elmerengett a hallottakon.

- Érdekes. Nálunk inkább iskolai bajnokságok vannak. Én is a középiskolában szerettem bele a játékba, amikor egy sérülés után a foci (amerikai) edzőm tanácsolta, hogy a kondícióm és a koordinációm javítása miatt kezdjek el soccerezni. Aztán jött az 1994-es világbajnokság, és azóta ez a kedvenc sportom. Simons a múltba révedve meredt maga elé, aztán felkapta a fejét és Ramonra nézett. Te milyen csapatban játszottál? – kérdezte valódi érdeklődéssel hangjában.

- A Sporting Cristalban fociztam.

- Az jó csapat?

- Sokszoros perui bajnok, és 1997-ben döntőt játszott a Libertadores kupában. Tudja uram, ez a dél-amerikai bajnokok ligája.

- Az tényleg jó. Te meddig jutottál?

Ramon elmosolyodott, és büszkén kihúzta magát.

- Korosztályos válogatott voltam uram, és a legtöbb gólt én rúgtam a csapatban.

Simons csodálkozva nézett rá.

- Akkor miért nem folytattad?

- Apám azt akarta, hogy az Egyesült Államokban járjak egyetemre. Ezért mentem a Columbiára, de ott nem éreztem túl jól magam.

- Egy egyetemen nem az a lényeg, hogy jól érezd magad! – oktatta Simons Ramont.

Ramon vállat vont.

- Biztosan így van uram, de én nem tudok jól teljesíteni, ha valahol nem érzem jól magam. Ezért választottam inkább a Rice-t.

- Apád mit szólt ehhez?

Ramon lazán vállat vont, és a pályán folyó játékot nézte.

- Ő eleve nem javasolta a Columbiát – vigyorodott el miközben Tess apjára pillantott.

Szombat reggel Tess ellazultan feküdt az ágyon Ramon mellett, és nézte, ahogy a férfi alszik a gyéren sugárzó téli napfényben. A lány még mindig gyönyörködött a férfiban. Ramon sokkal férfiasabb és… - kereste a szót magában Tess - és egzotikusabb - lelte meg végül -, mint bármelyik férfi, akit eddig ismertem. A férfi mindeközben egyenletesen szuszogott. A lány nézte az arcát, és boldogan elmosolyodott. Az alig két hete történt lánykérés emléke könnyeket csalt a szemébe.

A nappaliban Simons mogorva arckifejezéssel meredt a poharába. Utálta a martinit, de reggel még sem ihatott Whiskyt! Maradt hát ez a lötty! – morogta magába. Már vagy egy órája ücsörgött a kanapén, és egyre azon járatta agyát, hogy mi a fenét tehetne ebben a helyzetben. Amikor Ramon – itt megállt egy pillanatra, mert csak most döbbent rá, hogy a meccs óta a keresztnevén szólítja magában Tess pasiját , és a régi, jól bevált bokszos már az eszébe sem jut – megkérte Tess kezét, hihetetlen kínban volt. Ott állt ez a tagadhatatlanul jóképű – ami azt illeti túl jóképű – fickó, kezében egy hatalmas csokor virággal, és megkérte tőle Tess kezét. Tess pedig kipirult arccal állt, és láthatóan majd kiugrott a bugyijából örömében. Hogy a fenébe mondhatott volna nemet?! Talán ha Maria – a latinos szakácsnő – nem áll ott a fal mellett, a kezeit tördelve örömében, akkor lett volna ereje, vagy valami ötlete arra, hogy ezt az egészet elhalassza valahogy. De nem volt! Olyan érzés volt, mint valamikor régen, amikor tökön rúgták labdával. Aztán, amikor csak szó nélkül igent bólintott, Ramon – már megint Ramon! – pedig letérdelt Tess elé.

- Szeretlek Tess, kérlek, legyél a társam egész életemben! – mondta, és a lánynak adta a virágot.

És a lánya boldog mosollyal elvette a csokrot. Maria meg azonnal ugrott, vázát hozott, és már bele is helyezte a vöröslő rózsákat. De ezzel még nem volt vége. Odakintről halk zeneszó hallatszott, aztán nyílt az ajtó, és egy négytagú mariachi zenekar svenkelt befelé, a népszerű szerelmes mexikói dalt, az Amort játszva.

Simons elmosolyodott az emlékre. Akkor azt hitte, Ramon dalra fakad, de nem ez történt. Ramon egy kis dobozkát húzott elő, kinyitotta, és Tess felé nyújtotta.

- Leszel a feleségem, Tess?

- Igen – suttogta halkan a lány, és a gyűrűre nézett. A gyűrű tökéletes párja volt az eljegyzési gyűrűjének. A kis kövek csodásan csillogtak az összeölelkező sárga és a fehérarany karikagyűrűn.

Ramon kivette a dobozból a gyűrűt, és a lány ujjára húzta, majd felállt, és megcsókolta. A csók után Tess ragyogva fordult az apjához:

- Te is örülsz, apa?

Máig nem tudta, honnan szedte az erőt a mosolyhoz, és a kinyögött igenhez. Aztán valami esti üzleti ügyre hivatkozva kimentette magát, és otthagyta az örülőket.

Most meg itt ül, és azon gondolkozik, hogy a csudába tudná ezt az egészet megakadályozni? És mi lesz, ha mégsem tudja? Hogyan hívja meg az esküvőre az apját, a rokonait, a barátaikat? Az ő szemükben Ramon még mindig bokszos! Mondja majd azt nekik, hogy egy focimeccsen megváltoztak a nézetei? Különben meg egy fenét változtak meg! – dühöngött magában. A lépcsőn léptek koppanását hallotta. Fölnézett a pohárból. Susan és Josh lépkedtek lefelé.

- Hello apa!

- Hello Gordon, min merengsz? Valami üzlet? – próbálkozott Josh.

Simons megrázta a fejét.

- Nem, sajnos nem, az esküvő – mondta tömören.

Susan felállt, és töltött maguknak egy-egy juicet.

- Úgy tűnik apa, ezt a békát le kell nyelnünk. Tess mindenáron hozzá megy ehhez a majomhoz, mi pedig nem tehetünk semmit.

- De igen Su – mondta Josh. A megfelelő időben majd bemutatjuk a legjobb válóperes ügyvédnek. Az ilyen majmok, mint ez is, nem érik be egy nővel. És akkor jöhet az ügyvéd.

Simons mogorván bámult rájuk. Hallgatta őket, és közben az járt a fejében, hogy mégiscsak az unokája apjáról beszélnek.

- Jobb lenne, ha most mennénk ügyvédhez, és készíttetnénk egy jó házassági szerződést – vélte Susan.

- Már megtörtént – sóhajtott Simons. Beszéltem róla Ramonnal – most is Ramon! – gondolta.

- És mit lépett erre a mi sofőrünk? – kérdezte Josh kíváncsian.

- Szó nélkül elfogadta. Azt mondta, ez természetes, neki csak Tess kell. Csináltassam meg nyugodtan, és ő aláírja.

- Fura, az egyszer biztos – vélte Susan.

- Valamit mégis tennünk kéne – morogta Simons.