- Természetesen. Hetedik emelet 718-as őrző. Dr. Steiner az orvosa.
Tess és Ramon nekivágott a kórháznak. A szokásos lépcsők, aztán a lift, mindenhol halványzölddel kevert fehér falak. A 718-as őrzőből éppen kifelé tartott a személyzet és egy orvos.
- Doktor úr!
Az orvos Ramonhoz fordult.
- Igen?
- Ramon de Olivera vagyok.
- Ó, igen. Kérem, jöjjön velem.
Amikor Ramonék tovahaladtak a folyosón, majd eltűntek egy fehér ajtó mögött, a lány félve benézett az üvegen. Az ágyban hosszú, hófehér hajú idős férfi feküdt. Ránézésre úgy nyolcvan lehetett. Tess nézte a férfit. Szépen lassan beazonosította a vonásokat, és rájött, hogy valami furcsa időutazásnak köszönhetően az időskorú Ramont látja. Könnybe lábadt a szeme a gondolatra. Milyen szép - suttogta maga elé. A nemes vonású arc, a büszke homlok, az erős kezek. A folyosón a zöldbe öltözött Ramon közeledett. Még a cipőjére is húztak „kalucsnit”.
- Most bemegyek, és megvárom, amíg felébred. Menj csak haza nyugodtan.
Tess bólintott, és vigyázva, hogy ne érjen a ruhájához, megcsókolta a férfit.
- Rendben, menj csak. Otthon várlak – súgta a férfinak.
Ramon búcsút intett és bement az őrzőbe. Tess figyelte, ahogy áhítatosan végignézett a nagyapján, majd fölé hajolt és homlokon csókolta. Aztán leült az ágy szélére, kezébe fogta az inas, erektől duzzadó öreg kezet és megsimogatta. Mély, belsőséges szeretettel szerette az öregembert.
Ramon az ágy mellett ülve fogta az öreg kezét. Nézte a jól ismert arcot, és azon gondolkozott, mikor is öregedett meg ennyire a nagyapja. Hosszú, őszes szürke haja szétterült a párnán, szürke bajusza és álla hegyén lévő fakó szakálla egy megöregedet oroszlánra emlékeztette a férfit. Kemény, de szép élete volt, és Ramon egész családja neki köszönhetett mindent. Ő volt az, aki megállította a család lejtőn száguldó szekerét, és megváltoztatott mindent. Ramonnak egészen kicsi korából is volt emléke a nagyapjáról. A hacienda tornácán az ölében tartva ringatta a kis Ramont és egy ősi Inka dalt énekelt neki. A férfi elkezdte dúdolni a lelkéből jövő dallamot, és akaratlanul is elmosolyodott. A dallam megtette a hatását. Az öregember nagyot sóhajtott, és kinyitotta a szemét. Amikor megpillantotta Ramont, halványan elmosolyodott.
- Ramon! – suttogta alig hallhatóan.
- Nagyapa! Amint megtudtam, hogy itt vagy, azonnal jöttem.
Az öreg huncutul elmosolyodott.
- Na! Én meg pont ezért akartam idejönni!
A férfi nem tudott ezzel a mondattal mit kezdeni, ezért másra akarta terelni a szót.
- Az orvos azt mondta… - kezdte, de nagyapja egy türelmetlen szemvillanással félbeszakította.
- Kit érdekel az orvos?! Gondolom összefoltoztak, mint egy rossz zoknit, aztán majd jönnek az orvosi maszlaggal, meg hogy vigyázzak magamra.
Ramon elnevette magát.
- Úgy látom, elmúlt az altató hatása.
- El – bólintott az öreg. Kilencvenegy éves vagyok, szerinted hogy vigyázzak magamra?
- Mondjuk úgy, hogy nem ülsz egyedül lóra, kicsit kevesebb bort iszol, nem sózod és paprikázod agyon a levest, esetleg lemondhatnál a szivarjaidról is.
Az öreg gyanakodva nézett Ramonra.
- Te, csak nem az anyád üzente meg, hogy mit kell mondanod?
Ramon felnevetett.
- Csodát! Nem is mertem felhívni, inkább csak megírtam neki, hogy a nyáron nem megyek haza, aztán meg az eljegyzést és a lánykérést is.
Az öreg felsóhajtott.
- Akár a nagyanyád! Én sem mertem neki megmondani a nagybátyádat!
Ramon elmosolyodott. A két dolog teljesen más volt. Ramon nem tudta, hogyan magyarázza el az anyjának a miérteket, ezért nem merte felhívni. Nagyapja viszont a balkézről született nagybátyját nem merte elmondani csak két évvel később. Igaz, akkor nem is volt más választása. Nagybátyjának az anyja – ne szépítsük, az öreg szeretője - meghalt egy betegségben, és a kétéves kisfiúnak család kellett. Nagyapja így összeszedte minden bátorságát, és elmondott mindent a nagyanyjának. A nagyi! – sóhajtott magában Ramon, öt éve elhunyt nagyanyjára emlékezve. A nagyi a gyereket befogadta, de a nagyapjának három évébe került, mire visszaköltözhetett a hálószobába.
- Azért ez egy kicsit más nagyapa! – jegyezte meg a férfi.
- Már miért lenne más? – vont vállat fektében az öreg. Nőügy mind a kettő! Ezért is vagyok most itt.
- Szóval te beszéltél anyával – állapította meg Ramon.
- Mit képzelsz? Majd pont anyáddal beszélem meg a férfi dolgokat! Milyen a lány? Szereted? – kérdezte kíváncsiságtól csillogó szemmel.
Ramon elővette a mobilját, és fotókat mutatott Tessről. Nagyapja gusztálta a lányt, akárha egy lovat vizsgálna vásárlás előtt. Különösen a medence partján készült fürdőruhás képnél időzött el, aztán elismerő képpel Ramonra kacsintott:
- Megjárja. Mégis mit akarsz neki adni házassági ajándékként?
- Már megvettem a gyűrűt, és oda is adtam neki. Más szerintem nemigen kell.
Nagyapja bosszúsan legyintett.
- Mit értesz te a lánykéréshez?! Én a te korodban illő jegyajándékkal ellovagoltam nagyanyádékhoz, és megkértem a kezét.
Ramon elnevette magát. A történet már a könyökén jött ki.
- Tudom, tudom, és a legszebb ékszerkollekciót vitted el, ami még a családi kincsek közül megmaradt.
- Bizony így van! Egy inka herceg és egy spanyol grand leszármazottja nem házasodhat akárhogy!
Ramon ezen elmosolyodott. Elképzelte magát, ahogy lovon megjelenik Tessék háza előtt, a csizmáján pengő sarkantyúkkal besétál és megkéri a lányt az elképedt Simonstól.
- Ma azért ez már egy kicsit másképp van, nagyapa.
- Persze, másképp – nem hülye vagyok, csak ősöreg. Nem lovon mész, hanem autóval, és ott laksz a lánynál, mielőtt elvennéd feleségül – mondta, aztán ezen elgondolkozott kicsit. Tagadhatatlanul van benne ráció – folytatta kis szünet után – így jobban megismeritek egymást, mielőtt összekötnétek az életeteket. De nem erről akartam veled beszélni! A jegyajándék nagyon fontos, fiam! Én pedig azt szeretném, ha egy Ramon de Olivera hetven évvel később is ugyanúgy venné el szíve választottját. Nyisd ki a szekrényemet fiam – rendelkezett határozottan.
Ramon lenyúlt, kinyitotta a szekrényt, és kivett belőle egy ősrégi kézi bőrtáskát. Megcsodálta a táska kidolgozását, és meglepve látta, úgy készítették, hogy nyeregre lehessen erősíteni. Aztán átadta nagyapjának.
- Tessék, nagyapa.
Az öreg kicsit remegő kézzel a táskát bontogatta, közben Ramon szemébe nézett.
- Biztos vagy benne, hogy ő az igazi, és vele akarod leélni az életedet?
Ramon nézte az öreg szemeket és szó nélkül bólintott. Nagyapja visszabólintott, és a táskából kihúzott egy csodálatos faragással díszített dobozt.
- Akkor ez az az ajándék, ami méltó egy Ramon de Oliverához!
Az öreg felpattintotta a doboz tetejét. Odabent vörös bársony drapérián drágakövekkel kirakott elöl szélesedő nyaklánc, egy pár fülbevaló, és két gyűrű szórta patinás fényét a világra. Ramon csodálta az ékszereket, és igyekezett elnyomni meghatottságát. A nagyapja azért hozatta ide magát, hogy ezt elhozhassa neki. És azt is tudta, hogy ez anyja üzenete is egyben: Szeretlek és támogatlak, hiszen a kollekciót anyja viselte azon a napon, amikor hozzáment az apjához. Ramon alig kétszer látta életében a kollekciót, de pontosan ismerte minden darabját, nagyszülei és szülei esküvői fotóiról.
Nagyapja szelíd mosollyal nézte Ramont. Ramon megfogta az öreg eres kezét és megcsókolta.
- Köszönöm nagyapa.
