Bárki, aki azt gondolja, hogy a szellemi képességeimmel baj van, az téved. Illetve eddig nem volt ilyen panasz. Szóval, a fent olvasottakat érdemes fenntartással kezelni. Hogy miért? Azért, mert ez úton is jelezném a kutatást végzőknek, ha még más ezt nem tette volna meg, hogy a kutyák éppúgy nem egyformák, mint az emberek. Hiába tartoznak egy fajtába, mindegyikük önálló egyéniség. És ez akkor is így van, ha egy fajtába tartoznak. Talán olyan ez, mintha közöttünk emberek között próbálnánk meghatározni, hogy mely nép a legokosabb.
Vegyük talán a saját tapasztalatomat. A német juhászom (Anke), igazi nyomozó kutya volt, aki a nyugdíjas éveit töltötte nálunk (hála nagyapámnak, aki azzal, hogy elhozta nekem, az életét mentette meg). Kimondottan okos és ügyes kutya volt. Parancsra megcsinált mindent. Egyetlen gyengéje volt: a macskák. Olyankor mondhattam én, amit akartam. Négy kerítésen is átugorva – a kiképzésénél fogva nem volt akadály előtte – üldözte szegény cirmosokat, amíg valahová fel tudtak menekülni. Aztán ott volt Pongó, a lányom kedvenc dalmatája. Ha engem kérdeznének, a világ legbutább kutyája volt. De olyan hűséges, minket mindentől védő bátor kutyával, mint ő volt, még nem találkoztam. Aztán ott volt a legjobb barátom, Boby, akit mi csak Bobnak hívtuk. Fantasztikusan okos, jó lelkű, hűséges és szeretnivaló Berni pásztor volt, de nem tartozott a bátor házőrzők közé a legjobb indulattal sem. A legokosabb mégis talán Kópé volt. Egy végtelenül ronda, sétatéri keverék, akit a kóborlásból mentettünk ki azzal, hogy enni – inni adtunk neki egy meleg, nyári napon. Az autista lányunk rajta tanulta meg, milyen a kutya. A kissé mogorva, de nagyon okos állat egy pillanat alatt „levette”, hogy egy beteg gyerekkel van dolga, és moccanás, hang nélkül tűrte, hogy a lányom felemelje a farkát, aztán belenézzen a szájába, megnyomorgassa balról és jobbról, felemelje és belenézzen a füleibe.
Szóval, azt gondolom, kutatás ide, vagy oda, a fenti lista csak érdekesség, kéretik nem komolyan venni…
MR