- Gyerekkoromtól meghatározó része az életemnek, lévén édesapámnak is ez volt a hivatása. Ennek köszönhetően az első általam szerkesztett kiadvány nyomtatásban 13 éves koromban jelent meg. Kedves története az életemnek, mivel ekkor tapasztaltam meg először, hogy az írás igenis munka. Ami nem születik meg magától. Meg kell dolgozni minden szóért, amit leírunk. Ehhez pedig egyáltalán nem elegendő a jó fogalmazási képesség és néhány illusztrációként felhasznált fotó egy-két oldalba szerkesztése. Olyan jól sikerült a próbálkozás, hogy édesapám megmutatta a főnökének, aki nagy örömömre változtatás nélkül jelentette meg. Hivatásként persze nem akkor választottam, de kétségtelenül meghatározó pontja lett az életemnek ez a szárnybontogatás. A környezetem úgy vélte, hogy a legjobb, ha jogot végzett ember válik belőlem. Apám jó barátja Ipper Pál, aki akkor New York-i tudósítóként dolgozott, szintén arról győzködött, hogy a jogi pálya nagyon hasznos. Tette ezt annak a tapasztalatnak az ismeretében, hogy például az ENSZ-ben és más, a döntéshozatali szempontból kiemelkedő poszton dolgozók jelentős része valóban jogi végzettséggel rendelkezett. Mindenki úgy vélte a környezetemben, hogy ennek a tudásnak a birtokában számos szakma választható, ami hasznosan épülhet a jogi diplomára. Be is adtam a jelentkezésemet a jogi egyetemre, azonban a felvételire már nem mentem el. Az én szívem a Színművészeti Főiskolára vitt volna engem rendező-operatőr szakra. Végül is abban maradtunk apámmal, hogy ha szerzek egy szakmát, utána azt a felsőfokú intézményt választhatom, amit csak akarok. Így lettem fényképész. Fotósként bekerülni valahova abban az időben koránt sem volt egyszerű. Némi támogatással mégis felvettek reprodukciós fényképésznek. Büszkén mondom, hogy a Filatéliai Szemlének én fényképeztem a bélyegeket a megjelenéshez. Ezzel egyidejűleg a Film, Színház, Muzsika című újsághoz kerültem külsősként, ahol színházi fotókat készítettem. A Mezőgazdasági Kiállítás és Vásáriroda sajtóosztálya volt a következő állomás, ahol újságíró gyakornokként tanulhattam a szakmát. 1967-ben kaptam az első „igazi” felnőtt szerkesztői megbízást külsősként. Az akkori Színháztudományi Intézet, Színházi Világnap című kiadványát készíthettem.
Ezeken a munkákon felbátorodva jelentkeztem a „Riporter kerestetik” műsorba. Olyan fiatalemberek tűntek ott fel a versenyek során, - például Wisinger István, Horváth János, Feledi Péter-, akik később ikonikus televíziós szakemberekké váltak. Az újságírói pályám elindult, és azóta is tart.