Még nem találkoztam olyan civillel, aki ennyire jól viselte volna a párja ismertségét, mint a férjem. Amikor mi találkoztunk, akkor először édesanyám, aztán édesapám orvosa volt, és csak később kezdtük el megismerni, felfedezni egymást férfiként és nőként. Amikor már egy pár voltunk, sok lejárató cikk készült rólunk különböző lapokban, és mindketten ugyanazt tettük. Külön – külön bepereltük az összes hazugságokat leíró lapot – például a Blikket és a Napi Ászt – és minden pert meg is nyertünk. Megbeszéltük a férjemmel, hogy részünkről ezzel vége a dolognak. Nem rejtőzünk el, és nem takartatjuk ki a szemét, ha őt lefotózzák és a gyerekeinket sem dugdossuk a nyilvánosság elől, hiszen büszkék vagyunk rájuk, de nem is cél, hogy ők mindennap a médiában szerepeljenek. A férjemmel megbeszélek minden felkérést, akár nekem jön, akár közösen kapjuk, de csupán az értékes felületekre készülő interjúkat és azokat is csak ritkán fogadjuk el. Nem szeretnénk részt venni semmi olyan dologban, műsorban, aminek nincs tartalma, valamilyen értéke. Az nem a mi világunk, nem a mi értékrendünk, noha manapság egyre jobban elharapódzik, hogy ismert emberek és családok a közösségi médiában élik az agyonretusált életüket. Erről a jelenségről és persze sok minden másról is írok a most megjelent könyvemben, a gyerek sztorikon túl. Mi egyébként azt már kezdetekkor megbeszéltük, hogy az otthonunk tabu a média számára, és ehhez tartjuk is magunkat. Oda nem hívunk egyetlen kamerát vagy fényképezőgépet sem. A gyerekek már kezdik érteni, hogy én egy ismert ember vagyok, akit van hogy megállítanak egy fotóra, vagy kérnek egy autogramot. Ők ezt elfogadják, és a helyén kezelik ezeket a dolgokat.