Romantikus kiadványok

Az út felőli sétányon egy fiatalember haladt sietősen a kikötő felé. Mobilját a fülére szorítva vitatkozott valakivel, és közben akaratlanul is gesztikulált. Mel még ha akarta sem láthatta volna a fiatal férfit, a férfi pedig teljesen a mobiljára koncentrál, így az összeütközés elkerülhetetlen volt. Amikor a férfi feldöntötte, a lány halkan sikoltva a földre zuhant. Mel érezte, hogy egy árnyék takarja el a napot, aztán futó lépteket hallott, és az őt feldöntő férfi valami ismeretlen nyelven elnézést kért. A hangsúlyból Mel pontosan értette sajnálkozását. Aztán a férfi angolra váltott.

- Elnézést kérek, igazán figyelmetlen voltam – mondta, és felsegítette a lányt a földről.

Közben Jack is megérkezett.

- Azonnal engedje el Miss. Cartwrightot! – csattant a hangja.

Az idegen azonban nem ijedt meg.

- Különben mi lesz? Lelő a mordályával?

A kérdésből a lány azonnal megértette, hogy Jack támadásnak vélte az esetet, és már a pisztoly is előkerült.

- Jack, tedd el a fegyvert!

De ez nem volt ilyen egyszerű.

Tess lehajtotta a fejét és a medencébe bámult. Az anyja emléke mindig ugyanúgy hatott rá. Érezte az illatát, a kezének finom simítását haján, és maga előtt látta a mosolyát. Két kövér könnycsepp gördült végig a lány arcán. Simons azonnal érezte, hogy ezúttal túl messzire ment.

- Ne haragudj, én csak…

- Nem haragszom – suttogta Tess. És nem hiszem, hogy biztosan támogatott volna, hiszen nem is ismertem. De azt nagyon is jól érzem, hogy megértett volna. És nem hívta volna Ramont se bokszosnak, se majomnak! Az előbb azt kérdezted, hogy komolyan gondolom-e, hogy ezt a fickót beköltöztetem a házadba. A válaszom igen! Halálosan komolyan gondoltam! Mégis azt mondom, van választásod.

- Csakugyan? És mi lenne az?

- Vagy Ramon költözik ide, vagy én innen el. A döntés a tiéd!

Gordon Simons fölugrott a székéből és döbbenten meredt a lányára. Szívébe éles fájdalom hasított. Évek óta kísértette álmaiban, hogy egyszer annyira elront valamit, hogy elhangzik ez a mondat. Soha nem mondta ki, de Tess volt a kedvence. Ahogy cseperedett, és mindinkább az anyjára hasonlított, ez az imádata egyre inkább erősödött. Most pedig itt áll előtte, és neki kell választania aközött, hogy egy olyan embert fogadjon a házába, mint a kertésze, vagy aközött, hogy Tess elmegy. Tudta, nincs jó választás, mégsem tehetett semmit. Pontosan érezte, hogy a lánya nem a levegőbe beszél. Szereti ezt a Ramon nevűt, és ebből nem enged. Simons lassan visszaereszkedett a székébe.

- Nehéz helyzetbe hoztál – suttogta.

- Nem én, apa, te saját magad!

Amikor belekezdtem, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy meg kell írnom ezt a könyvet. Mert kit érdekel az én életem? Egyszerű átlagemberként élek, nem vagyok világhírű, de még a celebségig sem vittem. Igaz, ez utóbbit nem is akartam, az előbbiről viszont még nem mondtam le.

Ennek ellenére belevágtam, és ahogy a sorok futottak ki az ujjaim közül, egyre inkább úgy éreztem, talán akadnak olyanok, akik el fogják olvasni mondataimat. Sok könyv szól arról, hogy mit érez egy nő a válás előtt, közben és után. Ellenben szinte fellelhetetlen olyan írás, amelyik egy férfi érzéseivel – figyelem lányok és különösen asszonyok, bizony, akár hihető, akár nem, nekünk is vannak! – foglalkozna. Ha valaki azt gondolja, most egy férfi „nyafogásának” mérföldekre rúgó ódáját olvashatja, csalatkozni fog.

Egy negyedszázadon át tartó házasság végső agóniájának történetét mesélem el a saját – tehát egy férfi szemszögéből. Női olvasóim fejében – egész életemben ők voltak többségben, és erre büszke vagyok – most reklámfeliratként villanhat a jelzés: És persze a nő a hibás! Nos, erről nincs szó. Nem a nő a hibás, hanem egy nő és egy férfi EGYÜTT. Aki elolvassa e könyvet, világosan láthatja hibáim széles tárházát, ami odáig vezetett, hogy véget ért a házasságom. De azt se várják tőlem, hogy mindent magamra vállalok, mert nem erről szól a mesém. Nem vagyok hős, aki szenvedve bár, de mindent odadob, szétrántja a mellén az inget, és azt kiálltja: Ide lőjetek! Csak egy férfi vagyok, aki hite szerint ír, és aki szeretné megérteni, mi is történt valójában. Ja, hogy még nem tudod? – hallom lelki füleimmel kérdést. Mire e sorokat olvassa a kedves olvasó, már tudom, hiszen a könyv végére világosan tündököl majd, mint a delelőn álló nap. - a szerző

A gyerekek még mindig a fölállni tanultak, akinek volt még ereje, járni is próbált. Néhányan szögletes mozgással, lábukat csípőből lódítva, de meglehetős biztonsággal haladtak előre. Voltak olyanok – például Peti –, akik egyik lábukat maguk után húzva, szinte ugrálva lépegettek, és akadtak, akik járókerettel vagy csak egy széket maguk előtt tolva vágtak neki a terem hosszának. Hárman pedig Feri módjára, csak a fölállással boldogultak.

Edit és a másik két konduktornő egyre csak járkált köröttük. Dicsértek és követeltek, mindezt kedves szerető szigorral. Eszter most is ott ugrált, és szökdécselt közöttük, akár valami vidám kis szöcskegyerek. Leginkább persze Feri és Peti körül sündörgött, de azért majd mindenkihez volt egy két csilingelő vidám szava.

Az ajtó egyszeriben hangos nyikkanással föltárult, és a nyílást betöltötte Pető télikabátos, zömök figurája. A gyerekek megdermedtek a hirtelen megjelenésétől, és még a konduktornők arcán is fölfedezhető volt némi zavarodottság. Feri a tolókocsijában ülve figyelte a professzor érkezését. Pető beljebb lépett, becsukta maga mögött az ajtót, és egy szatyrot tartott maga elé.

– Na, gézengúzok! Aki ide tud jönni hozzám, az csokit kap!