Sir Winston Churchill

A neve hallatán mindenkinek azonnal a II. Világháborúra és az ominózus „V” betű mutatása jut az eszébe. Pedig sokkal több volt ő ennél. Államférfi, író, szónok, festő, egy bohém figura és az ember, aki milliókba öntött lelket, amikor arra a népének és a világnak szüksége volt. Kétszer volt Nagy Britannia miniszterelnöke, és amit talán még kevesebben tudnak, 1953-ban irodalmi Nobel díjat kapott.

Származása ellenére nem volt igazán jó gyermekkora. Hét hónapra született, miután apja sebtében elvette az anyját, egy amerikai milliomos lányát. Ettől függetlenül egyenes ági leszármazottja volt a Spencer és a Churchill hercegi családnak, ami által a brit felső tízezer tagja volt. Mivel a tanulmányi eredményei meglehetősen gyengék voltak – kivéve angol nyelvből és irodalomból, valamint történelemből – büntetésből a Harrow katonai iskolába adták. A szüleivel soha nem volt közeli kapcsolata. A dadája – Elizabeth Anne Everest - volt az, aki az édesanyját pótolta. Őt egész életében nagyon szerette, leveleiben csak úgy hívta, drága, öreg nénim.

Churchill 1908-ban vette feleségül Clemtine Hoziert, akit kalandjai ellenére élete végéig szeretett. Rossz nyelvek szerint a szerelmi bánat vitte Clementine karjaiba, miután a kor egyik ismert sztárszínésznője kikosarazta. Hogy ebből mennyi az igazság, az soha nem derült ki. Egy valami azonban igen, Clementine volt az a nő, aki képes volt sir Winston Churchillből kihozni azt, ami benne volt. Öt gyermekük született, fia és két unokája is a brit parlament tagja volt

Winston Churcillnek volt egy olyan betegsége, a mániás depresszió, ami egy egész életen át elkísérte. Ő csak úgy hívta, az én fekete kutyám. A festéssel küzdött ellene. Egy barátjának azt mondta egyszer, hogy a festészet nélkül, nem bírta volna el az élet feszültségét. Élete során több mint 750 festményt festett és álnéven számos kiállítása volt. A leginkább 1922-ben vásárolt kenti házukban (Chartwellben) szeretett festeni. Leginkább akkor, ha imádott felesége is ott tartózkodott. Festői tevékenységéért 1948-ban a Királyi Művészeti Akadémia a Tiszteletbeli Akadémikus címmel jutalmazta munkásságát. Hogy milyen festő lett volna? Az akadémia elnöke azt mondta róla – és nem udvariaskodott -, hogy jelentős tehetséggel megáldott amatőr, aki ha komolyan foglalkozott volna a festészettel, a legkiválóbb profik egyike lehetett volna, különös tekintettel a színek használatára. Festményei ma olyan patinás intézményekben vannak, mint a londoni Királyi Művészeti Akadémia, a Tate Museum, a Metropolitan Museum of Art (New York), a Smithsonian Intézet (Washington). Két nagyra tartott festményét is eladták. Az egyiket 1 millió, a másikat 618 ezer angol fontért.

Sir Winston whisky iránti szenvedélye közismert volt. Ezt soha nem is rejtette véka alá. Ahogy ő maga fogalmazott „kitartó szorgalommal megtanultam szeretni”. Azt azonban már kevesen tudják, hogy az ivási szokása abból az időből ered, amikor katonatisztként a gyarmatokon harcolt. Az ivóvizet ugyanis amellett, hogy felforralták, még egy adag whiskyvel is megpróbálták fertőtleníteni. Ám még ez sem volt teljesen igaz. Mert bizony Churchill – az inasai elmondása alapján ez tény – valójában sokkal inkább szódát ivott, mint whiskyt. Minden pohárkához csak egyetlen gyűszűnyi mennyiséget kellett az inasoknak hozzáadnia. Éppen csak annyit, hogy a pohárban az ital kissé megszínesedjen.

Ettől függetlenül Sir Winston több londoni klubnak is tagja volt, ahol szívesen töltötte el az idejét (az éjszakát is beleértve).

A politikai és társadalmi sorsa már közismert. Volt az admiralitás első lordja, hadügyminiszter, miniszterelnök (kétszer) és irodalmi Nobel díjas. És volt még más is, SZIMBÓLUM, így csupa nagybetűvel. A fasizmus elleni harc szimbóluma és a brit nemzeti érzés szimbóluma.

Második miniszterelnöksége idején, 1953 nyarán az olasz miniszterelnökkel tárgyalt éppen, amikor súlyos agyvérzést kapott. A betegséget eltitkolták és a sajtóval csak azt közölték, hogy kenti házába vonult vissza pihenni. A valóság azonban az volt, hogy lebénult és beszélni sem tudott. Viszont korához képest döbbenetesen gyorsan felgyógyult és ugyanennek az évnek az októberében már beszédet mondott a konzervatív párt gyűlésén. Nem kevesebbet tűzött ki maga elé, mint azt, ha a beszédet nem tudja elmondani, akkor lemond a miniszterelnökségről. Elmondta.

Utolsó évei az elismerések ellenére keserűségben teltek. Hiába kapta meg az Egyesült Államoktól a tiszteletbeli állampolgár címet – ami nagyon nagy elismerés – és a II. Erzsébet királynő által adományozott hercegi címet, a családi sikertelenség beárnyékolta életét. Diana lánya 1963-ban öngyilkosságot követett el, Sarah lánya pedig gyakorlatilag alkoholista volt. És ami még talán ennél is jobban fájt neki, élete végéig nem tudta rendezni a viszonyát fiával. A gyermekeihez való viszonyára talán hatással volt az a ridegség, szinte elutasítás, ahogy a szülei őt kezelték gyermekkorában.

Aztán 1965. január 12-én még az elsőnél is súlyosabb agyvérzést kapott, amiből már nem volt visszaút és 1965. január 24-én elhunyt. Napra pontosan 70 évvel az édesapja halálát követően…

Hét hónapra, szinte titokban született, és királyokhoz méltó pompával és elismeréssel távozott ebből a világból. II. Erzsébet királynő rendelete alapján nyilvános ravatalozást és állami temetést kapott. Olyat, ami csak a királyi család tagjainak jár.

1914 óta csak két ember, két miniszterelnök volt, Sir Winston Churchill és Lady Margaret Thatcher , akit a királynő ilyen elismerésben részesített.

Köszönjük, Sir Winston!