Sugallatok

Egy tartalmas beszélgetés, amiben a pályafutása mellett érintettük az élet fontos kérdéseit, az életét befolyásoló sugallatokat és a családi kapcsolatait. Mert az nem igazán szokványos, hogy valaki fél a nyilvános szerepléstől, és az Iparművészeti Főiskolára készül, aztán végül a Színművészetin köt ki. Mint ahogyan az sem, hogy valaki húsz évesen nevet vált, egykeként születik, most mégis két testvére van. Ez éppoly csoda, mint az, hogy valaki ugyanabban az öltözőben készül, ugyanazon a színpadon lép fel, mégis más színházban játszik.

Mindig is nagyon jó a kapcsolatom volt az anyukámmal, afféle szimbiózisban éltünk. Későn érő típus vagyok, és olyan szeretetteljes, elfogadó és kölcsönösségen alapuló szülő - gyerek kapcsolatban nőttem fel, hogy nem is volt mi ellen lázadnom tizenévesen. És ez nem jó! Ha az embernek kimarad a nagy lázadás, akkor az később több kis lázadásban ölt majd testet, sokszor nem a legjobbkor. Olyan ez, mint a gyerekbetegségek, idejében kell rajtuk átesni, mert később felnőttkorban jobban sérülünk.

Igen, mert apai részről nem volt az életünkben senki. Úgy gondoltam, a sok vesződség, fáradság, áldozat és szeretet miatt, amit anyukámtól kaptam gyerekkoromban, megérdemli, hogy az ő nevét viseljem, nem pedig egy számomra idegen emberét. Értékelte, de a szokásos humorával csak annyit mondott: „Húsz év után csinálsz belőlem lányanyát?”

Valójában egyáltalán nem készültem színésznek. Már csak azért sem, mert nem szeretettem a nyilvános szerepléseket. Hogy pontosan értsék az olvasók, nagyon messziről kell indulnunk. Felfogásomban semmi sem véletlen, mindennek valamilyen oka van. Tíz éves koromtól divattervező szerettem volna lenni és tizennyolc évesen jelentkeztem is az Iparművészeti Főiskolára jelentkeztem, de sajnos az utolsó rostán kihullottam. Nem igen tudtam, hogy mihez fogjak, csak annyit, hogy nem adom fel. Valahonnan megtudtam, hogy létezik, egy Kirakatrendező és Dekoratőr iskola is, amely egy kétéves szakmunkásképző volt érettségizetteknek. Nosza, kaptam magam, itt is végigcsináltam a többfordulós felvételit: sikerrel! (Ide csak hatszoros volt a túljelentkezés.) Csodás tanáraink voltak, akiktől műveltséget és nyitott világlátást kaptunk. Két évvel később, zsebemben a dícséretes szakmunkás bizonyítvánnyal még egy évet adtam magamnak a következő Iparművészetis felvételiig, de ismét csak dunsztom sem volt, hogy hová is menjek dolgozni. Akkoriban rengeteget vonatoztam, és sokszor beszélgettem szimpatikus emberekkel. Nyár végén is egy kedves öregúrral elegyedtem szóba, és az út vége felé kiderült, hogy ilyen végzettséggel munkát keresek. Ő hol máshol dolgozott volna, mint a Jelmezkészítő – és Kölcsönző Vállalatnál, ahol éppen dekoratőrt kerestek! Nos, így töltöttem el én ott egy remek évet egyszemélyes állásban, nagyszerű munkatársak körében, akik közül többükkel élethosszig tartó barátságot kötöttem.

A Jelmezkészítő Vállalatnál dolgoztam, akkoriban az érzelmi szálaim a Budapesti Műszaki Egyetemhez kötöttek. Az ottani társaság ösztöndíj kiegészíts gyanánt eljárt statisztálni. Hívtak engem is. Úgy voltak vele, hogy bár kevesebbet fizet, de még mindig sokkal érdekesebb, mint szenet lapátolni, így hát mentem. Az első forgatás stábfotósa a kiváló fotóművész Kanyó Béla volt. Már hajnal kettő felé járt az idő, alig tudtam nyitva tartani a szemem, amikor Béla odajött és azt kérdezte, hogy csinálhatna-e rólam pár fotót. Mondtam, hogy jó, csináljon. Aztán azt kérdezte, van-e kedvem fotózni, modellkedni, reklámokban szerepelni? Mondtam persze, hiszen pénzt kerestem volna vele. Aztán teljesen el is felejtkeztem róla. Abban az időben nem volt mobil, meg e-mail, három hét múlva jött egy távirat, hogy menjek be a Magyar Hirdetőhöz reklámfilm válogatásra. Elmentem, és bekerültem egy nagyon helyes statiszta-szervező házaspár védőszárnyai alá, és így indult be az én fergeteges reklámfilm karrierem: PIÉRT, OTP, Vasedény és még sok más, aztán a szilveszteri műsorok, ahová a csini lányok kellettek. De cél továbbra is az Iparművészeti Főiskola és a divattervezés volt, hiszen már a gimnáziumban is emiatt választottam a francia nyelvet. És ekkor jött a pálfordulás! A házaspár hölgytagja – Erzsike – tájékoztatott, hogy barátnője Andor Edit, elindított egy THÉBA nevű stúdiót, és aki azt elvégzi, az már pár mondatos feladatokat is kaphat, ami többet fizetnek. Engem csupán motivált, hiszen dekoratőrként nem tartoztam a felső fizetési kategóriában. Ismét csak nagyszerű közegbe kerültem, a THÉBA ma már akkreditált színiiskola, bár amolyan személyiség felszabadító jelleggel indult, ki – ki javítson azán, amin szeretne: beszéd, mozgás, stílus, kommunikáció, stb. Sokan indultunk, de pár hónap elteltével csak a „kemény mag” maradt. Nagyon jól éreztem magam, és nagyszerű tanároktól sokat tanultam ott. Ők kapacitáltak, hogy jelentkezzem a Színművészeti Főiskolára. Itt jött az első sugallat! És én, aki korábban irtóztam minden nyilvános szerepléstől, megtettem. Elsőre felvettek. Sprintben futottam a nagymamámék háztömbjéig – Budapesten nála laktam – az Urániától a Majakovszkij utca 82-ig, felvágtatva a negyedikre, feltéptem az ajtót, és azt ordítottam, sikerült. Szerintem még a szomszéd kerületben is hallották. Így lettem én színész.

Én annyira outsider voltam – és sokszor még ma is annak érzem magam, de ez ma már nem zavar -, hogy név szerint azt sem tudtam kinek az osztályába kerültem. Megkérdeztem hát, hogy a fehérhajúhoz vagy a sötéthajúhoz kerültem? Végül is az osztályfőnököm Békés András – ő volt a fehérhajú – lett és az ő osztályában is végeztem. A sötét hajú viszont Szirtes Tamás volt, aki végzősként átcsábított Radnótiból a Madách Színházhoz. A főiskola után engem még Ádám Ottó szerződtetett, de aztán nem sokkal később jött Kerényi Imre. Ő irodalmilag és művészetileg is egy olyasfajta profilváltást kezdeményezett a színházban, ami mindannyiunk számára nagyon izgalmas volt.

Ahogy mondom. Nem azért, mert érdektelen voltam, vagyok, vagy nem érdekelne a színház, egyszerűen csak a feladatom érdekel. Bizonyos értelemben ezt a kívülállóságot még ma is érzem, de már megtanultam kezelni. Talán ebből is adódik, hogy a szerepeimben nagyon válogatós vagyok. Ez nem valami nagyképűség, ha nem tudom megszeretni a figurát, akkor inkább nemet mondok, hiszen csak rossz lehetek benne. Azt mondják, hogy a színész „csak színészkedik”, de ez nem így van. A színésznek abban az értelemben, ahogyan egy szerepet érdemes csinálni, a jó színészet az maga a sűrített valóság! Hiszen mi vagyunk a saját nyersanyagunk és csak saját magunkból tudunk meríteni, így ha az ember elég őszinte és szigorú magával, nem tud hazudni. Ahogy szoktam mondani, mi színészek egy kéthónapos próba időszak alatt többet tudunk meg egymásról, mint sokan egy hosszú párkapcsolatban. Mert ezt csak teljesen nyitottan lehet csinálni. Annyira nyitva van minden, hogy sarkig tárva s spejz és ott van az is, ami szép, vagy csúnya, senki semmit nem titkol el, mindenki abból dolgozik, amije van.

Ó, ezt így nagyon nehéz meghatározni, mert mindegyiket szerettem. Talán az egyik legkedvesebb rögtön az első, Edward Bond: Lear című darabjában Fontanelle volt. A stúdió színpadon játszottuk tíztől egyig szünet nélkül, bokáig parafareszelékben. A nézők tornapadon ültek, de velünk együtt imádták, alig lehetett rá jegyet kapni. Talán emiatt az egyik mostani kedvenc a Trafóban a Csehov című előadás.

Az igényes embernek mindig hiányérzete van, önmagával szemben is, akár asztalos, vagy cukrász vagy bármi. Ha valami jól sikerült, akkor utána elgondolkodunk, hogy vajon a következő is jól fog sikerülni, meg a következő is? És Jézusom, az nem fog úgy sikerülni! Az jó, ha az emberben mindig ott van ez a „bizonyos frász”, ami az embert jobb teljesítményre sarkallja, és kimondottan tudja inspirálni. Azt hiszem, ez rokon dolog a kíváncsisággal. Aki már nem kíváncsi az életre, a világra annak annyi! Annál butább mondást, hogy aki kíváncsi az hamar megöregszik, keveset ismerek, az élet addig tart, amíg kíváncsi vagy rá.

Úgy indult, hogy Mácsai Pállal Madáchos korunkban is nagyon sokat dolgoztunk együtt mindenféle felállásban: partnerekként, és többször rendezett is. Aztán 98-ban a Madách Stúdióban játszottunk a Tribádok éjszakája című darabot Kolos István rendezésében. Egyszer Pali azt találta mondani, ha egyszer neki színháza lenne, akkor nekem ott a helyem. Akkor persze az Örkény még sehol nem volt, legfeljebb Pali fejében. Aztán 2000-ben elindult a máig tartó folyamat, amikor Pali szigorú feltételek mellett átvette a Madách Kamara művészeti vezetését és 2004-ben pedig fel is vehettük Örkény István nevét. Hiába volt jó dolgom a Madáchban, egy idő után éreztem még is úgy éreztem, váltani kell. Munkált bennem a már sokat emlegetett kíváncsiság, hogy vajon hogyan állnám meg a helyet máshol, más körülmények között, más kollégákkal. És akkor megtörtént a csoda – az egyik a sok közül életemben -, hogy nem én mentem el, hanem minden, amiért váltottam volna, az helybe jött! A köntösöm, a fiókom ott maradt, ahol addig volt, mégis egy más színház vett körül.

Az ember a gyerekei közül nem szokott válogatni, hogy melyiket is szereti a legjobban. Ha mégis, akkor Mária Dominika főhercegnő a Hattyúban, vagy a Mesél a bécsi erdő Valériája. De az összes többit is nagyon szeretem.

Jó, de csak egy kicsit. Mi igazából szakmai alapon találkoztunk. A férjem végzettségét tekintve halbiológus és közgazdász.

A „diplomáiból következően” gitározik, énekel és zenét szerez. Tíz évig írt dalszövegeget Gerendás Péternek, több slágert Friderikának, Kós Rékának. Munkácsi Miklós Dögkeselyűjéből írt egy zenés szociót, kicsit olyan stílusút, mint amilyen a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról. Egy közös barátnőnkön keresztül megkeresett, hogy énekeljek fel belőle egy dalt. Később a darabbal megnyerte a Madách musical pályázatát és a stúdióban nagy sikerrel játszották is, de ez akkor még sehol sem volt. Annyira tetszett a dal, hogy kíváncsi lettem az egész műre, nem csalódtam! De végül, amikor stúdióba vonultam volna, olyan sűrűvé vált az életem, hogy ez mégsem fért bele. Biztosítottam a felől, hogy nem változott meg a véleményem, de ez most lehetetlen. Ezzel a dolgot le is zártam. Ennek ellenére valahogy mindig fel – fel bukkant, eljött felolvasásokra, könyvbemutatókra, koncertjeimre. Szumma szummárum, ő makacsságának és kitartásának köszönhetően jó pár éve boldog házasságban élünk.

Hála Istennek, ha későn is, de megkaptam ezt az ajándékot. Azt kell mondanom, hogy ez a harmadik harmad. Az első harmad az, hogy az ember önmaga milyen ember lesz. A második, hogy milyen férfivé vagy milyen nővé válik. A harmadik harmad pedig, hogy milyen apa, milyen anya lesz? Aki ezt nem élheti meg, az a legtöbb esetben nem is tudja, hogy ez hiányzik neki. Nem azt mondom, hogy ez a boldogság receptje, mert a boldogság nem egy „valami”, hanem egy képesség, vagy viszonyulás az élethez. Hogy ugyanazokat a történéseket ki hová teszi, hogyan értelmezi, hogyan éli meg. Az, hogy félig üres vagy félig teli a pohár. Azt hiszem, hogy ezt a mentalitást akár gyakorolni is lehet. Vegyük észre, milyen jó dolgunk is van, még ha első látásra esetleg nem is úgy tűnik. Az anyaság kijárna minden nőnek, ha igényt tart rá. Annak a kalandja, hogy egy másik embert a kezdetektől megismerhetünk, és terelgethetjük, míg felnő. A manapság unalomig sulykolt önmegvalósítósdi, egy óriási csapda. Ha mindig csak önmagunkkal foglalkozunk, az olyan, mint amikor a kutya vagy a macska a saját farkát kergeti, sehova nem vezet. Az ember nem akkor találja meg önmagát, ha állandóan magával foglalkozik, hanem ha valamire felteszi az életét. Lehet az bármilyen hivatása is, amiben feloldódunk, kamatoztatva tehetségünket, képességeinket, energiáinkat, és akkor egyszer csak – mint egy mellesleg – találkozunk önmagunkkal is. A gyereknevelés az újrakezdés gyönyörűsége. Újra lehet élni az életet, és újra egy kisgyerek szemével lehet látni a világot, ez csodálatos. Mellesleg minden a helyére kerül. Ami az előtt nagyon fontos volt, az ma már nem bír igazi jelentőséggel.

Úgy, hogy az én drága húgom és öcsém egyszer csak megkerestek engem. Ők is egy új fejezetet akartak nyitni az életükben, szerették volna, ha találkozunk. Nagyon hálás vagyok nekik, hogy jelen vannak az életemben, becses kapcsolat. Ez is egy csoda!

Ha már tündér, akkor maradjunk a mesénél. Leginkább a bolygónkért aggódom, ezért az első kérésem az lenne, hogy a világ minden ízéből tűnjenek a le nem bomló anyagok. Aztán azt kérném, hogy az emberek tudjanak egymással kommunikálni, erőszakmentesen próbálják közösen megoldani a problémáikat, hittel, okosabban, szeretetteljesebben, intelligensebben és önzetlenül. A harmadik, hogy az emberek tanuljunk végre a saját hibáinkból.