Számomra a zene egy nyelv

Ismerik a dalait, a színházi szerepeit és televíziós megjelenéseit. Hallottak már a lányáról, a magánéletéről és talán még az alkalmakat is idézik, mikor és hol látták őt akár élőben is fellépni. Azt azonban már sokkal kevesebben tudják, hogyan vált ismertté, hogyan viszonyul ahhoz, amit ma sztárságnak hívnak, hogyan próbálja megőrizni az emberségét és mit ad át ebből a lányának. És ami talán a legmeglepőbb, mi az, ami igazán kikapcsolja?

Nálunk a családban a zene a mindennapok része volt. Olyan volt, mint az ebéd, vagy a vacsora. Éppúgy nem tudtunk nélküle élni, mint az étkezések nélkül. Ebből adódott, hogy már 6 - 7 éves gyerekként elkezdtem zongorázni tanulni, amit sokáig csináltam is. Aztán jött az éneklés, és az felülírt mindent.Bár zenei pályára készültem, mégsem a szokásos utat jártam. Már csak azért sem, az éneklés ebből a szempontból kicsit más. Az énektanárok mindig felhívják a figyelmet arra, hogy az énektanulással érdemes megvárni, amíg a mutálás befejeződik. Nálam is így volt, ezértegyénileg csak a gimnáziumban kezdtem el az ének tanulást. Egyébként abban az időben már - túl voltam a gyerekszínész időszakomon - kezdett eltűnni belőlem az exhibicionizmus. Így aztán akkoriban sokáig úgy gondoltam, hogy ha már zene, akkor ének - zenetanár leszek. Aztán persze minden másként alakult.

A színház nekem valójában gyerekkori szerelem. Úgy kezdődött, hogy budapesti kisgyerekként a Köztársaság térre jártam oviba, történetesen az Erkel színház mellé. Még óvodás koromban adódott a lehetőség, hogy az Erkel színházban gyerekként a színpadon lehettem. Nem volt semmi extra szerepem, de ott voltam. Aztán későbbugyanez megtörtént az Operaházban is. Kis túlzással elmondhatom magamról, hogy gyerekkorom játszótere az Erkel színház és az Operaház voltak. Komolyra fordítva a szót, megfogott a színház. Ma ezt a szleng úgy mondja, megfertőzött a színház szaga. A színháznak van egy speciális „szaga”. A díszletek, a friss festések, a kosztümök és a maszkok szaga együtt olyan esszenciát alkotnak, amibe beleszerettem. Aztán ez film formájában folytatódott a gimnáziumban is. Almási Tamásék statisztákat kerestek, valamiért feltűntem nekik és így kerültem a Ballagás című filmbe.

Nem tudom miért történt így. A gimnázium után egyszerűen csak egy normális felnőtt akartam lenni. Anyukám kérésére elmentem a Színművészeti Főiskolába felvételizni, amit nem vettem túl komolyan. Elmentem két Petőfi verssel, amelyek egyike az Anyám tyúkja volt. Semmi több. Ádám Ottó a felvételi után meg is szidott, azért, amit akkor előadtam. Érezte, hogy nem készültem fel igazán, és talán azt is, hogy az egészet nem vettem túl komolyan. Mégis láthatott bennem valamit, mert azt mondta, ha a következő felvételire összeszedem magam, akkor ő jövőre felvesz az osztályába. Mondanom sem kell, hogy azt követően jó darabig a közelébe sem mentem a Vas utcának (ott van a Színművészeti Egyetem épülete, a szerk.). Ehelyett inkább az éneklés felé fordultam. Nem voltam az a tudatosan karriert tervező ember, viszont maximalista voltam és vagyok. Ha megtalálnak egy feladattal, ami megtetszik, akkor azt igyekszem tökéletesen megcsinálni.

Azért a kettő között eltelt némi idő, de lényegében igen. És azt kell mondanom, sokat köszönhetek azoknak az időknek. Táncdalénekesnek lenni nyugaton egészen mást jelentett, mint itthon. Kezdjük azzal, hogy megbecsülték - és meg is fizették - amit csináltunk. Itthon a tánczenész létet egyfajta sznobéria övezte. Ott ennek nyoma sem volt. Sok olyan szakmai dologgal találkoztam odakint, amit itthon fantasztikusan nagynak tartottak, ott pedig teljesen természetes volt. A világ minden tájáról jöttek oda tánczenészek, akiktől nagyon sokat lehetett tanulni. Nem mellékesen azoknak az éveknek köszönhetem a teherbírásomat és a szakmai spektrumom szélességét is ott alapoztam meg.

Korántsem. A Neoton előtt Magyarországon is az éjszakában voltam, éppúgy, mint külföldön. Amikor az átalakulás kezdődött és a kiadó is megalakult, fiatal tehetségeket kerestek. Először csak arról volt szó, hogy dalokat írnak nekem és kiadunk egy albumot. Aztán felbomlott a régi Neoton és az utód formációhoz hívtak frontembernek. Ez akkor nekem maga volt a csoda. Éppen a Békeszálló bárjában voltam énekes, mit veszíthettem? Az már más kérdés, hogy nem arattunk átütő sikert. Viszont énekelhettem a kiadó Filmslágerek magyarul albumain, amelyek aztán valóban sikeresek voltak és engem is kezdett a közönség megismerni. Aztán egyre többet szerepeltem, és kezdett a mai pályám kirajzolódni. Az a pálya, amiben a zene a fő vonal. Ez azért van, mert számomra a zene egy nyelv, egy érintés, ami ha úgy szól, akkor attól megborzong az ember. Talán furcsa, de én nem tartom magam sem énekesnőnek, sem színésznőnek. Én úgy tartom, hogy előadóművész vagyok.

Nagyon szerettem a Játékszínben a Kaktusz virágát, több mint 9 évig játszottuk. Győrben a kedvencem a Hegedűs a háztetőnben Golde szerepe volt, míg az Operett Színházban a Ghost, a Madách Színházban pedig a Tanulmány a nőkről voltak a kedvenceim. Most mondhatják azt, hogy egyik sem az az igazi, mélységet megmutató darab, ami igaz. De mindegyikben van valami, amitől mégiscsak többet adtak, mint egy egyszerű kis színdarab. Természetesen minden szerepet szerettem, amiben színpadon voltam. Máskülönben nem vállaltam volna el egyiket sem.

Ebből a szempontból sokat köszönhetek a TV-nek. Olyan műsorokban lehettem benne, mint a Ki vagyok én?, az Activity - amit velem azonosítottak -, a Magyar Televízióban is volt egy jó, beszélgetős műsorom, de az igazi kedvenc a számomra az Ének iskolája volt. Az olyan volt nekem, mint egy jutalomjáték. A televíziózás számomra valójában egy játék, éppen ezért magamat tudom adni. Nem szeretem a megjátszott helyzeteket. Azt a természetességet, őszinteséget, tisztességet szeretem, amelyek olyanná tettek, amilyen most vagyok. Tudom, ezek az értékek egyre inkább eltűnőben vannak, én pedig pont ezért bizonyos dolgoktól távol tartom magam.

Ugyanakkora értéknek tartom őket, mint, amikor egy - egy vidéki fellépést követően egy idős néni odajön hozzám, hogy kedveském, ezt magának kötöttem, vagy amikor egy fiatal lány a koncert után fotót szeretne velem. Igazából ezeket az elismeréseket tartom igazi. Éppen ezért, csak addig fogom folytatni a fellépéseket, amíg van mondanivalóm a közönségnek.

Nagyon hétköznapi, és igyekszem, hogy az is legyek. Az ember nem lehet a nap 24 órájában primadonna. Kis országban élünk, karnyújtásnyi közelségben egymáshoz, felesleges megjátszani magunkat. Ebből adódóan nem szeretnék ebben a mai sztárkultuszban részt venni. A magán életemben, amit bárki láthat, nagyon hétköznapi vagyok. Tankolom az autómat, sőt, ha kell a kisebb dolgokat meg is szerelem, iskolába viszem a lányomat, vásárolok a hentesnél, beszélgetek a szomszédaimmal és a barátaimmal. Ez vagyok én.

Három teljesen egyszerű dolog. A tisztesség, az őszinteség és a szeretet. Ha a társadalomban nincs tisztesség, akkor ott nincs őszinteség sem, és akkor nem lehet feltétel nélküli szeretet sem. Én ebben hiszek és így próbálok élni. Ebből akkor sem engedek, ha a mai világ ezt nem tolerálja.

Megviselt, de emelt fővel csináltam végig. Vannak dolgok, amiken nem tud az ember változtatni, ez is ilyen. A válást követően én úgy döntöttem, hogy az élet szép és van egy csodálatos gyerekem, akit fel kell nevelnem és nem hagyhatom, hogy egy ilyen fiaskón múljon a boldogságunk.

A nevelést, mint módszert, én egy kicsit másképp látom. Nem a nevelésben, hanem a példamutatásban hiszek. Igyekszem úgy létezni, élni, jönni - menni a világban, hogy a lányom láthassa azt a példát, amit mutatni szeretnék neki. Természetesen sokat beszélgetünk és nincs olyan dolog, amit ne beszélhetnénk meg. Persze ettől még neki is meg kell vívnia a saját csatáit, nekem pedig nem marad más, mint jó példának lenni a számára.

Több olyan tevékenységem is van, ami feledteti a hétköznapok fáradtságát. Ha tehetem, olvasok, vagy főzök valami finomat, esetleg kézimunkázok. Tudom, talán furcsa, főleg az utóbbi, de ezek a manuális tevékenységek engem pihentetnek.

Több olyan esemény is lesz a nyáron, ahol hallható, látható leszek. Június elején Budapesten a Zsidó Művészeti napok keretében a Budapest Ragtime Banddel, július elején Szentendrén, míg a hónap közepén Siófokon koncertezünk. Augusztus elején pedig ismét Budapest, közelebbről a Benczúr kert következik, a Nyáresti filmzenék koncerttel, ahol Náray Erikával és Polyák Lillával közösen énekelünk.

Nem tervezek különösebb dolgokat, igyekszem a mában élni, és megélni a fontos pillanatokat.