Színek és érzések - interjú Csomor Csillával

Igen, ezeket mind csináltam, de a pályám inkább abból eredeztethető, hogy amikor ötödikes voltam, kaptunk egy új magyar szakos tanár nénit osztályfőnöknek, aki indított egy amatőr színjátszó csoportot. De én addig is feszegettem a határaimat, mert próbáltam megtalálni azt a területet, ahol le tudom kötni az energiáimat. Például mindig is sportoltam, aztán jött az ének, a zeneképzés, majd a rajzszakkör. Amikor elindult az amatőr színjátszó csoport, akkor úgy éreztem, hogy ebben mindaz megvan együtt, amit én eddig próbálgattam. A mozgás, a kreativitás, a zene és így ez nagyon megfogott.

Amit mondasz az mind igaz a két műfaj közötti óriási különbségekről és a leterheltségről. A színházi szakmai múltam nem volt feltétlenül előny a televíziós munkában. De érdekes módon ez oda – vissza jelentkezett az életemben. Amikor már évek óta futott és nagyon sikeres és elismert lett a sorozat, akkor a színházi szakma nem szívesen vett erről tudomást. Ott valahogy ignorálták az ilyen típusú produkciókban a részvételt. Ami egy furcsa dolog, mert ha egy tíz éves periódusban nézem, akkor most pont az ellenkezőjét tapasztalom. Ma úgy látom, hogy csak az számít, aki a „dobozban” van. Azzal akarnak nagy színpadi produkciókat csinálni, azzal akarnak darabokat eladni, aki a televíziózásban így vagy úgy benne van. Amikor én húsz évvel ezelőtt kezdtem, akkor ez éppen negatív előjelű valami volt. Nekem azonban szerencsém volt, mert egy olyan egészséges kompromisszumot tudtam kötni a Barátok közt és a színházam között, hogy az akkor igazgatóm Iglódi István kiengedett forgatni. Viszont kitétel volt, hogy egy évadban egy bemutatóban mindig benne kellett lennem. Az együttműködést mind a két helyen sikerült keresztül vinnem, így folyamatosan színpadon tudtam lenni a televíziózás mellett.

Először is az ország nem Csomor Csilla nevét ismerte meg, hanem Berényi Zsuzsa nevét. Olyannyira, hogy sokszor a mai napig vele azonosítanak, ez a karakter nagyon erős lenyomatot hagyott az életemben és az emberekében is. Az ország utolsó szegletében, de még a határainkon túli magyarok körében is ismert lettem.

Ez nekem is különleges volt, mert ezt a színházi, színpadi mivoltommal nem tudtam megélni. Annyira be voltam kötve a sorozathoz, hogy amit aprodukció ismertsége, népszerűsége hozott, azt én nem tudtam rögtön átváltani arra, hogy el tudjak az ország bármelyik kis zugába jutni akár a Déryné estemmel, akár egy szavalattal vagy verssel. Ennek később lett hozadéka számomra, amit úgy érzem aztán jól is tudtam kamatoztatni. Akkor azonban a leterheltség és a napi forgatások miatt erre nem volt lehetőségem. Egyébként a kiválásom a sorozatból is emiatt történt. Olyan szinten fogyatkoztak meg a színházban futó előadásaim, hogy havonta csak egy – két darabban léptem színpadra. Ami azt jelentette, hogy kezdtem elveszíteni a színházi közönség és köztem lévő intenzív, élő kapcsolatot. Egy „doboznak” játszottam, ami csak három hónap múlva került adásba. A nézők azonosítottak a karakterrel és Berényi Zsuzsa életvitelét kritizálták. A szappanopera indulásánál a producer nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy ne a civil személyünket ismerjék meg, hanem a karaktert, akit alakítunk, és ez hellyel – közel sikerült is. Amióta kiléptem a sorozatból egyre kevésbé azonosítanak Berényi Zsuzsa karakterével.

Most már úgy érzem, hogy nem visszafelé kell tekingetnem, hanem inkább előre nézek. A sorozatból közös megegyezéssel szálltam ki, hogy színházat tudjak csinálni. Azért, mert úgy éreztem, hogy ha túlságosan sokáig maradok ebben az egy karakterben, akkor rám ég ez a szerep. Én pedig nem azért lettem színész, hogy egyetlen szerepet játsszak életem végéig, hanem azért, hogy mindenféle színben kipróbálhassam magam.

A tévés munka után nagyon szerencsés két évadom volt, mert Iglódi István az akkori igazgatóm – nem győzöm hálával emlegetni a nevét – nagyon szeretett és jól terhelt engem, úgy fogalmazott, hogy igen, itt van egy ismerős és népszerű televíziós arc, akire bejönnek a színházba is. És „megbombázott” engem főszerepekkel. Így megint széles amplitúdón kezdhettem játszani vígjátékot, zenés darabokat, Csehovot, Moliért, abszurdot és úgy éreztem, hogy megint hazaértem. Aztán az igazgató váltásnak köszönhetően az új igazgató nem tartott igényt a munkámra. A sors furcsa fintora volt, hogy én, aki a színházért hagytam ott a sikert, a népszerűséget és az egzisztenciálisan is biztonságot nyújtó pozíciómat, egyszer csak a színház új vezetése mondja azt, hogy köszönjük, akkor te mégsem kellesz. Én viszont olyan ember vagyok, ha nem kapok feladatot, akkor csinálok magamnak. Igaz, ez egy extrém teher. Amikor a színháztól el kellett jönnöm, akkor úgy éreztem, teli vagyok tettvággyal, akkor belekezdtem a Blaha estbe. És ezek mind önálló, saját tulajdonú és finanszírozású projektek. Azt gondolom, ha most a művészeti palettán végignézek, akkor nem sokan tudják magukról elmondani, hogy két ilyen ikonikus alak bőrébe bújhattak volna.

Hogy innen indul a kötődésem Dérynéhez. Mondhatni nekem ez már gyerekkortól kódolva volt. Mindig úgy voltam vele, hogy a Déryné életművet egyszer feldolgozom, színpadra viszem.

A Blaha pedig azért fontos nekem, mert az az út és az az iskola, az a misszió, amit mind a két asszony képviselt, az valahogy úgy összeér, egymásba folyik.

Azt gondolom, hogy minden új dolognál, új kezdeményezésnél nagyon jó bábáskodni, úgymond ez szerencsés lehetőség. Bár a Magyarkanizsai Udvari Kamara Színház nem újonnan alakult, őszintén szólva, ez a meghívás a lehető legjobbkor jött, mert nyolc év szabadúszás után úgy éreztem, hogy elfogynak a tartalékaim. Emellett én szeretek kötelékben lenni, társulathoz tartozni. A művész egy olyanfajta egzisztenciális nyugalmat szeretne, amiből lehet szerelemből is alkotni, lehet röpködni, lehet álmodni, lehet vágyakat megvalósítani!

Igen, az egyik az, hogy szerepeltem egy, tehetséges előadóművész Aigner Iván, (Új vágy ébred bennem, a klip címe, rendező Joó Géza) video klipjében. A másik pedig az, hogy egy kozmetikai világmárkának (ErnoLaszlo), melynek arcai anno Marilyn Monroe, Gréta Garbo és Madonna volt, lettem az arca 2010-ben. Talán furcsa, de ezekről a lehetőségekről csak hálával tudok beszélni, mert ez tényleg keveseknek adatik meg. Mindkettővel egy – egy olyan szeletét ismertem meg a világnak, ami sokak számára teljesen ismeretlen. Mindenféle álszerénység nélkül meg kell kockáztatnom, hogy jó voltam ezekben a feladatokban is. Jól éreztem magam bennük, úgyhogy azóta is várok egy újabb ilyen lehetőségre, de tudom, hogy ezek ritkán adatnak meg egy ember életében, úgyhogy nem vagyok türelmetlen. Ki kell várni a megfelelő pillanatot és annak kell örülni, ami éppen van.

Én nagyon örülök neki, hogy most sokat színházazhatok. Így volt szerencsém megcsinálni Móricz: Magyar mesék című játékában két egyfelvonásost Ivancsics Ilonáékkal. És a móriczi világ is nagyon közel áll hozzám. Szóval lubickolok benne és nagyon élvezem. Emellett három éve a Gózon Gyula Kamaraszínházban is dolgozom. Ez a színház is állandó társulat nélkül, meghívásos alapon működik, és projektekre szerződik a munkatársaival. Ott is három nagyon szép „anyagom” van, egy Csehov levelezésekből Ábrándok címmel készült összeállítás, egy székely gyűjtés tele mókával és kacagással és egy dráma Csiszár Imre rendezésében, a Zárt tárgyalás. Ez megint három különböző műfaj, és ott van a két önálló estem is. Van tehát 4 – 5 futó darabom, készülök az új bemutatóra, szóval azt kell mondanom, hogy most nem panaszkodom, van elég munkám.

Biztosan vannak olyan színésznők, színészek, akiknek vannak szerepálmaik. Nekem mindössze egy szerepálmom volt, főiskolás koromban,hogy a Júliát (Shakespeare: Rómeó és Júlia) eljátsszam. Aztán rájöttem, hogy nem az a karakter vagyok és ezt elengedtem. Az, hogy megcsináltam a Dérynét, a Blahát, azért nagyon jó, mert nem más osztotta rám a szerepüket, hanem én magamnak kitaláltam ezt a játékot. És ezekben jól érzem magam, de hogy szerepálom… én mindig jól érzem magam abban, ami jön.

Életemben egyetlen egyszer adtam vissza szerepet. Az is csak azért történt, mert úgy éreztem, hogy én annál többre vagyok képes. Azt tudni kell, hogy ez egy nagyon vékony jég. Mármint, hogy lehet-e szerepet visszaadni, vagy illik-e? De én akkor úgy éreztem, hogy nem veszíthetek. És a sors engem igazolt. Így kaptam meg Páskándi Géza:Vendégség című drámájában Mária szerepét. Az előadást Kozák András rendezte, a partnereim pedig Bessenyei Ferenc és Szakácsi Sándor voltak.

Ez mind igaz, amit elmondtál, és tény, hogy nem is nagyon szeretik, ha valaki ennyire egyenes és kimondja, amit gondol. Azt az egyenességet, amit a szüleimtől tanultam, amit a csoportból hoztam, azt nem lehet felülírni.

Otthon van egy olyan tisztaság, szeretetteljes közeg, ami engem a legnehezebb időszakokon is átsegít. Nyilván az a szövetség, ami a családunkban van… Azért nehéz erről beszélnem, mert most édesanyám beteg. Én minden örömömmel és bajommal hazamehettem és valahogy mindig megoldottuk, valahogy mindig sikerült. Csak innen tudom eredeztetni önmagam vállalását, és azt, hogy honnan jöttem, hogy arra mindig büszke legyek és mindig ember maradjak.

A gasztronómia számomra a mindennapokat jelenti, de nem csak azt, hogy valami kerüljön az asztalra, hanem egy tudatos döntés eredményét. Egyrészt érdekel ez a világ, a főzés, az alkotás, mert számomra a főzés is alkotás, amit ugyanúgy értelmezek, mint egy szerep megformálását. Természetesen én is főzök, sütök, amire mindig szakítok is időt. Meggyőződésem, az a legjobb módja annak, hogy minőségi ételt egyek, ha magam készítem el. Ehhez persze az alapanyagokat is „olyan” helyről szerzem be. Nekem „saját” hentesem van a piacon, tudom, hogy melyik nénitől, melyik bácsitól mit szoktam venni és a szüleim kertjében is nagyon sok minden megterem.

Én nem vállalom magamra ennek a dicsőségét, de ha ma Magyarországon valakinek azt mondod, hogy golf, és mondj egy ismert golfozó nőt, akkor szinte biztos, hogy én jutok eszébe. A golf szerelem nálam több mint húsz évre nyúlik vissza. Voltak jó időszakaim, szezonjaim és nagyon sok versenyen elindultam, ahol nagyon szép eredményeket értem el. A golf sporttal nem csak játék szinten szeretnék foglalkozni. Ez is egy olyan terület, amit közérthetővé, és mindenki számára sokkal elérhetőbbé kellene tenni. Ennek pedig egyetlen módja van, egy, a sportot népszerűsítő program, ahol az alapoktól lehetne bemutatni ennek a játéknak a mikéntjét és ez által még több embert a golf mellé állítani.