BlogÚj! Megnyitás

Üszküdárá gideirikken áldidá birjáchmúr

Magazinunknak nagyon sok szépkorú olvasója van, ezért megpróbáltunk utánajárni, mi az, ami igazán érdekli őket.

Úgy gondoltuk, hogy a főváros útjain keresünk olyan nyugdíjasokat, akik szívesen megosztják velünk azt, hogy mire figyelnek. Mielőtt elindultunk, kollégáimmal több tippet is leírtunk, arról, hogy melyek lesznek az általuk preferált fő témák. Azért volt olyan is, amit eltaláltunk…

Az egyszeri riporter esete a nyugdíjasokkal

Mivel a Keleti pályaudvar közelünkben van, kézenfekvő volt, hogy ott próbálkozzunk először. Az út felett csak úgy vibrált a hőség gerjesztette levegő. Ennek ellenére a közeli szupermarket bejáratában nagyon bíztunk. Nem is hiába. A belváros felől méltóságteljes léptekkel, őszes-fekete hajú nénike közeledett. Bevásárló kocsiját komótosan maga után húzva araszolt a bejárat felé. Mielőtt fellépett volna a lépcsőre megszólítottam:

Elnézést kérek, a Váróterem magazin szerkesztője vagyok. Feltehetek önnek pár kérdést?

Kicsit tanácstalanul nézett rám, valószínűleg a forgalom zajától nem igazán hallotta, amit mondtam.

A Váróterem magazin újságírója vagyok. Feltehetek pár kérdést?

- Váróterem magazin? – kérdezett vissza. Aztán felismerés gyúlt a szemében. Ja, azt láttam a rendelőben. Egészen jókat írnak, bár szívesen olvasnék olyanokról is, akik nem énekesek. – célzott a címlapokra. Mit szeretne kérdezni?

Igazából csak annyit, hogy mi az, ami a leginkább érdekli a nyugdíjasokat?

Elmélázva nézte a pályaudvar évszázadosnál is öregebb épületét. Aztán kicsit huncutul rám pillantott.

- Üzenhetek is? – kérdezte lelkesen.

Bevallom, ettől kicsit megijedtem.

Az attól függ, kinek és mit üzenne… - mondtam, jelezve, hogy azért mindent mégsem lehet.

- A politikusainknak üzennék szívesen – mondta még mindig mosolyogva.

És mit tetszik üzenni? – kérdeztem nem kis félelemmel, mert nekünk semmi dolgunk a politikával.

A néninek még a szeme is nevetett.

- Nem kell ám azért úgy megrémülni kedveském! – próbált nyugtatni. Csak annyit szeretnék üzenni a politikusainknak, hogy keressenek maguknak egy jó szabót! Én is az voltam ám valamikor! Mármint szabó – magyarázta, nehogy félreértsem a dolgot. Szóval azt üzenném, ha már az ember olyan sűrűn szerepel a tévében, hát ne nézzen ki rajta az az öltöny úgy, mint tehénen a gatya! – mondta szinte egy szuszra, aztán mielőtt bármit mondhattam volna, megpaskolta a karomat és bement az üzletbe.

Nem volt mit tennünk, továbbálltunk mi is, és elindultunk a – köznyelvi nevén - Blaha felé. A téren semmivel sem kisebb tömeg hömpölygött, mint a Keletinél. Odalent az aluljáróban legalább a nap nem sütött. Kicsi körbenézve kémleltem újabb „áldozat” után. Aztán megláttam a tökéletes alanyt. Illetve alanyokat. Idős házaspár próbált átlábalni a tömegen. A magas, vékony, idős úr megadóan cipelte a cekkereket. A gömbölyded, igazi nagymamás nénike pedig egy szál szatyorral a kezében gardírozta. Kis magyar körkép. Hozzájuk léptem és megszólítottam őket.

Jó napot kívánok, a Váróterem magazin újságírója vagyok, ha van pár percük, szeretnék feltenni néhány kérdést – kezdtem udvariasan.

A néni rám ügyet sem vetve továbbhaladt, de a bácsi megállt, letette a szatyrot a földre és fújtatott egyet.

- Kutya meleg van! – mondta köszönésképpen.

Az, jó napot kívánok. Feltehetek pár kérdést?

Az öreg felvonta Brezsnyevien bozontos szemöldökét.

- Kérdezőbiztos?

Megráztam a fejem, hogy testbeszéddel is biztosítsam az ellenkezőjéről.

Nem, a Váróterem magazin újságírója vagyok.

- Váróterem magazin? Olyan is van? – kérdezte meglepetten.

Van. 2100 orvosi rendelőben jelenünk meg ingyenesen.

- Az jó, aki vár, az legalább olvashat, az is valami – mondta megnyugodva. Bár, mi nem járunk a rendelőbe. A doktor úr 2500 forintért házhoz jön minden hónapban és felírja, amit kell.

Mielőtt folytathattam volna, éles, parancsoló hang tört át a tömegen:

- Béla! Mi a csudáért ácsorogsz ott?! Tizenegyre haza akarok érni! Kezdődik a sorozatom ismétlése – kiabálta a férje felé a néni.

De az öreg nem mozdult.

- Üszküdárá gideirikken áldidá birjáchmúr…- morogta.

Meglepetten néztem rá. Eleddig normálisnak tűnt.

Tessék? – kérdeztem döbbenten.

Nevetve legyintett.

- Ötven évig gimnáziumi énektanár és karnagy voltam. Akkoriban még szerettek énekelni a gyerekek – legyintett egyet a múltat lezárva és folytatta. Egyébként ez egy török kórusmű, ami arról szól, hogy az írnok egy gazdag emberrel vetekszik szép Zulejkáért, de a szülők a gazdagnak akarják adni a lányt. Az írnok szamárra pattan, megelőzi a gazdagot és elveszi élete szerelmét. Aztán van egy sor, ami kb. 50 évvel későbbről szól, és mindent megmagyaráz – mondta és rögtön, félig énekelve idézni is kezdte: Ősz az írnok, s hajdani szépség termetes asszonyság! Vajh ki tudja mi is a szerencse, s mi a baj, mi is a kár? Győzni jó, vagy veszteni jobb-e, ki okos, ki a szamár? – hadarta nevetve. Csak az asszony meg ne hallja! – tette hozzá vigyorogva.

A néni közben megállt mellettünk és gyanakvóan méregetett.

- Mit akar tőlünk? – kérdezte harciasan.

- Csak pár kérdést akar feltenni a szerkesztő úr…- próbálkozott az öreg, de a néni egy szigorú pillantással elnémította.

A Váróterem magazin újságírója vagyok. Pár kérdést szeretnék feltenni önöknek, azzal kapcsolatban, hogy mi érdekli a nyugdíjasokat mosolyogtam rá.

A néni a körénk gyűlő emberekkel mit sem törődve, elképedve nézett rám.

- És én ezért késem le az ismétlést – morogta dühösen.

A bácsi vállat vont. 

- Tegnap délután már úgy is láttad!

- Béla! – csattant a néni, de aztán az embereket nézve elhalkult. Szóval mit szeretne?

Kínos volt már számomra a szituáció, így hát igyekeztem mielőbb szabadulni.

Csak azt szerettem volna kérdezni, hogy mi az, ami nyugdíjasokat a leginkább érdekli.

A néni elgondolkozva nézett maga elé, aztán sorolni kezdte:

- A nyugdíjemelés, az áremelések, az akciók, a sorozatok, a főző műsorok, a könyvek, a filmek és a politika – fejezte be elégedettem. Most már mehetünk? – kérdezte megnyugodva, mert olcsó, tucat órájára pillantva látta, hogy eléri még a sorozatát.

És elindult. Mentem volna magam is, de a körénk verődő idősek szintén sorolni kezdték a témákat:

- Az unokák! – mondta be egy virágmintás ruhában lévő, kontyos, termetes hölgy.

- Írja fel azt is, hogy az utazás és a gyógyfürdők – kiáltott felém egy átlagosnál jobban öltözött hetven körüli néni.

- Meg a foci! – tódította egy farmeres, rövid ujjú ingben álldogáló hófehér hajú férfi. 

Aztán még vagy tucatnyi téma száguldott felém versenyautóként, verbálisan az éteren át. A nyugdíjasok pedig egyre csak sorolták a témákat. Végre találtak valakit, aki meghallgatja őket, és akit tényleg érdekel, hogy mit gondolnak a világról. Aztán nem volt más lehetőségem, megbeszéltem velük, hogy folytatjuk a beszélgetést. Végül is minden jól alakult. Azért mégiscsak megtudtunk valamit – ha nem is túl sokat – és pár héten belül lesz egy beszélgetés, amikor nyugodt körülmények között tényleg meghallgathatom, mi az, ami a leginkább érdekli a szépkorúakat.

Vissza a főoldalra