Vajon ma a tízmilliós lakosságszámmal küzdenénk, ha nem lett volna a holokauszt többszázezres áldozata? Ha életben maradnak a frontokon elesett magyar katonák? Ha tovább élhették volna az életüket a háború borzalmainak – bombázások, nyilas terror, kivégzések – áldozatai? Ha nem lett volna a „malenkij robot”?
Nézzük, csak szigorúan a statisztikai adatokat, mert a számok ez esetben sem hazudnak. Magyarország a teljes veszteségei alapján a negyedik! a sorban. És ha a lakosság számához viszonyítjuk a veszteségek mértékét, akkor az „előkelő” harmadik helyre kerültünk a végén. Hazánknál nagyobb emberveszteséget csak a Szovjetunió, Németország, és Lengyelország szenvedett el. Nézzük a konkrét számokat: A Szovjetunió teljes embervesztesége 12 – 20 millió fő, Németországé 5 millió 300 ezer fő, Lengyelországé pedig 5 millió fő volt. A Szovjetunió lakosságának a száma akkoriban 190 millió, Németországé 80 millió, Lengyelországé pedig 35 millió fő volt.
Ehhez képest Magyarország lakosságának a száma 13 milliót számlált, a veszteségeink pedig 830 – 950 ezer fő közé tehetők. Az emberi veszteségünk háromszázezerrel több volt, mint a 41 milliós Franciaországnak és 400 – 500 ezerrel több, mint az akkor 47 milliós Nagy Britanniának.
És ezekben az adatokban még nincsenek benne azok, akiket elvittek egy kis munkára a világ másik végére. Az már csak hab a tortán, hogy erre miért is volt szükség. Az ok az emberi gyarlóságban keresendő. Sztálin elrendelte, hogy Budapestet pár nap alatt vegyék be, de ez nem sikerült. A harcokat vezető szovjet tábornok az elhúzódó ostromot a nagy létszámú német – magyar haderővel indokolta a vezérnek. Csakhogy egyszer véget ért az ostrom, és akkor jöttek azok a fránya számok. Tudták a halottak számát. Amiből következett, hogy a tábornok által Sztálinnak jelentett haderőből a többi hadifogságba került. És itt volt a baj. Hiányzott 70 – 80 ezer fő, amit valahogyan mégiscsak produkálni kellett. A tábornok pedig a saját fejét féltvén megtalálta a megoldást, így született meg a „malenkij robot”.
Nem csoda hát, hogy nemigen volt család ebben az országban, aki ne gyászolt volna valakit. Mint ahogy gyászolt az egész nemzet összessége is. Szóval, ha valakik, akkor mi, magyarok tehetjük meg a legkevésbé azt, hogy legyintünk egyet szeptember elsején.
