Zeitgeist - Korszellem, avagy „én a demokrácia menekültje vagyok”

Az emberi élet évtizedei során, a mindennapjainkat sok szempontból befolyásoló kérdésekkel szembesülünk. Az ezekre adott válaszaink azok a döntések, amelyek meghatározzák, hogyan alakul át, formálódik, fejlődik az egyéni és a közös sorsunk. Nem ritkán olyan kihívásokkal szembesülünk, amelyek morális értékrendünket, az élettel kapcsolatos felfogásunkat is érinthetik. Mindezek összessége pedig nem csak önvizsgálatra kényszerít, és újabb döntéshelyzetbe hoz: egyértelművé kell tennünk magunk számára, hogy mit vállalunk fel, vagy mire mondunk nemet annak érdekében, hogy az önazonosságunkat megtarthassuk.

Prof. Dr. Birtalan Iván Ph.D. az MTA kültagjának, az orvostudományok kandidátusának nemzedéke gyakran találkozott sorsfordító kérdésekkel. A XX. század nagy történelmi sarokpontjai gyermekkorától hatottak az életére. Szakmai karrierjének köszönhetően pedig egy következő nemzedék jobb életének lehetőségét készíthette elő a maga területén. Tette ezt orvosként és az egészségügy fejlődését a szívén viselő döntéshozóként egyaránt.

Prof. Dr. Birtalan Iván, fotó: Csaba Beatrix

- A világra nyitott, kíváncsi ember vagyok, aki sosem ijedt meg a kihívásoktól. 1971-ben kezdtem az egészségügyi pályafutásomat a Gyógyszertani Intézetben, a Dr. Vizi E. Szilveszter által vezetett laboratóriumban. Rektori pályázatotomat 1972-ben kliniko farmakológiából itt írtam, a prosztaglandinok szerepe a szülészet-nőgyógyászatban témakörben, ami akkor igazi újdonságnak számított. A 1978-tól az Orvostovábbképző Egyetem Szülészeti Klinikáján dolgoztam. A kandidatúrámat 1987-ben a koraszülések szociálepidemiológiai okainak vizsgálatából írtam. Szakmai elkötelezettségem elejétől fogva leginkább abban ösztönzött, hogy a legjobb megoldásokat keressem. Ezért sosem elégedtem meg csak azzal, hogy jó szülész-nőgyógyász legyek. Az is fontos volt a számomra, hogy az egészségügy működési rendszerében is fejlődést érjünk el.

Algéria, képforrás: Dr.Birtalan Iván

Az első külföldi munkám hivatalos kiküldetésbe Algériába vitt, ahova 2 évre szerződtem. Fejlődő országokba közvetített ki egy cég különböző szakembereket, többek között orvosokat is. Ez persze nem volt fáklyásmenet, mert jóval a Nyugat-európai ár alatt, a nyugati országokban dolgozó szakemberekhez képest töredék fizetésért dolgoztunk. Tény azonban, hogy még így is meghaladta a jövedelmünk az akkori, magyarországi viszonyokat. De ebben a lehetőségben számomra korántsem a pénz volt a meghatározó, hanem az, hogy egy nagy kórház 146 ágyas szülészeti-nőgyógyászati osztályán, az akkori magyarországi viszonyokhoz képest messze jobb felszereltségű környezetben olyan szakmai tapasztalatot szerezhettem az ott töltött idő során, ami nagyban meghatározta a visszatérésem utáni tevékenységemet. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a 2 év alatt, a mintegy 6000 szülés során nem volt anyai halálozás, ami ott szokatlan eredménynek számított. Ez az ottani vezetésnek és a Minisztériumnak is feltűnt, ezért szerették volna, ha meghosszabbítom a kint tartózkodásomat. Erre azonban nem került sor, mert a szerződési idő lejárta után én mindenképpen itthon akartam folytatni a munkámat.

A hazatérésem után viszont koránt sem volt egyszerű a helyzetem, mivel az itteni hierarchiába való visszailleszkedés számomra nehézségeket okozott. Ezért néhány hónap után a Társadalom Orvostani Intézetbe mentem át, ahol elvégeztem az egészségügyi szervezési és igazgatói képzést, emellett pedig tanítottam is. Emellett szülész-nőgyógyászként továbbra is vállaltam az orvosi ügyeletet a Klinikán.

1986-ban keresett meg a szakszervezet, hogy vállaljam el a Közgazdaság és egészségpolitikai osztály vezetését. Ezt csak azzal a kitétellel vállaltam el félállásban, hogy közben megtarthatom az orvosi praxisomat is. Ennek a munkának köszönhetően megtanultam az érdekképviseleti munkát, és ez tudás a későbbi feladataim során nagyon hasznosnak bizonyult. 

képforrás: Birtalan Iván

- Az algériai munka kapcsán – miközben többször keresztül utaztam Európán - svájci, németországi, ausztriai kollégákat ismertem meg, akik megmutatták nekem, hogyan működik náluk egy orvosi kamarai rendszer. Ennek hatására fogalmazódott meg bennem, hogy Magyarországon létre kell hozni egy magyar orvosi kamarát. Ezt azonban a szakszervezeten belül nem lehetett megvalósítani, ezért 1988-ban megpályáztam a tatabányai Megyei Kórház főigazgató - főorvosi posztját, amit el is nyertem. Főigazgató főorvosként pedig már megvolt az az önállóságom, amivel az orvosi kamara létrehozását kezdeményezhettem. Ez az új státusz persze azt is jelentette, hogy egy időre le kellett mondanom a mindennapi orvosi munkámról, hiszen a főigazgatói poszt teljesen más feladatokat követelt. Bevallom, a személyes és baráti környezetem nem nagyon értette, hogy az adjunktusi státuszt, a kandidátusi munka írását miért adom fel ezért az új kihívásért. Azonban engem a magasabb rendű cél arra sarkalt, hogy vállaljam ezt az irányváltást, amelynek során olyan új intézményvezetési metodikát dolgoztam ki és hoztam be a kórházi irányítási rendszerbe, amit azután több intézmény is átvett és alkalmazott.

képforrás: mok.hu

Ebben az új pozícióban nyílt lehetőségem arra is, hogy 1988-ban megvédjem a kandidatúrámat és megkezdjem a Magyar Orvosi Kamara szervezését. Ebben partnerem volt Dr. Veér András ideg és elmegyógyász professzor, aki az egészségügyi szakpolitikában is jártas volt. Végül 2500 hivatalosan delegált küldött részvételével megalakult a Kamara, aminek az elnöki posztjára Dr. Veér Andrást választották meg, én a főtitkári teendőket láttam el. Két elnökhelyettessel, Prof. Dr. Árvay Attila, az Országos Kardiológiai Intézet főigazgatójával, és Dr. Karácsony Sándor sebész professzor úrral jött létre az elnökség és kezdtük meg közösen a különböző munkacsoportokkal a munkát.

- Viccesen mondhatnánk úgy, hogy „én a demokrácia menekültje vagyok”. De komolyra fordítva a szót: a rendszerváltásként ismert folyamat valóban sok mindent megváltoztatott, természetesen az egészségügyet is érintette, a Magyar Orvosi Kamarát is beleértve. Mivel meggyőződésem volt, hogy az orvosi kamarának pártfüggetlennek, pártsemlegesnek kell lennie és maradnia, - hiszen ennek a szervezetnek az orvosok etikai, szakmai, érdekvédelmi feladatait kell ellátnia -, így pártpolitikának nincs helye ebben. Ez a nézőpont-különbség gyakorlatilag eldöntötte a sorsomat. Új főtitkár került a Kamara elnökségébe, mellesleg az egészségügyi miniszternek sem voltam a szíve közepe. Megszületett az az országos döntés is, hogy az általam bevezetett és jól működő főigazgatói státuszra valójában nincs is szükség. Legyen inkább egy úgynevezett „demokratikus, kollegiális vezetés”, amiben az orvosigazgató, a gazdasági igazgató és az ápolási nővér igazgató közösen irányítja az intézményt. Ennek megfelelően a főigazgatói poszt egyszerűen megszűnt, a Kamarai tevékenységemet más vette át. A feleségem akkor már 2 éve Bécsben dolgozott reumatológus főorvosként és a két gyerekem kint lakott vele, ezért én április 23-án, a választások után beültem a kocsiba és meg sem álltam Bécsig.

képforrás: Birtalan Iván

- Egyáltalán nem volt könnyű. Nem csak azért, mert attól a pillanattól kezdve nem az anyanyelvemen dolgoztam. A magyar diplomát Ausztriában természetesen nem fogadták el, tehát honosíttatni kellett az orvosi diplomámat. Ott nem volt „érvényes” az a több évtizedes szakmai múlt, amit itthon megszereztem, és persze az is igaz, hogy ez a költözés messzemenően azoknak a változásoknak a hatására következett be, amelyek engem szakmai téren érintettek.

- Valóban. Bár én már a következő héten külön engedéllyel elkezdhettem dolgozni, elég sok követelménynek kellett megfelelnem ahhoz, hogy a saját szakmámban, szülész-nőgyógyászként a későbbiekben privát praktizálhassak. 40 évesen be kellett iratkoznom az orvosi egyetemre. Le kellett tennem a nosztrifikációs (honosítási) vizsgákat. Ezek „rigorose Prüfungen“, azaz szigorított vizsgákat jelentettek. Bár a családi háttérben a német nyelv ugyan megvolt, ugyanakkor gyermekkoromban a magyarországi II. világháborús következményeknek és a kitelepítéseknek köszönhetően, tiltott volt a használata. Így bár a német nyelvet ismertem, a szaknyelvet a kitelepülésemkor bizony meg kellett tanulnom. Méghozzá azon a szinten, hogy az orvosi egyetemen minél gyorsabban le tudjam tenni a vizsgákat. Mivel a saját szakmámat szerettem volna mielőbb folytatni, 7 hónap alatt sikerült a honosítás, ami nagyon feszített tempót diktált. A nyelvtanulás, a vizsgákra való felkészülés mellett ugyanis dolgoznom kellett. A Wiener Gebietskrankenkassa betegbiztosító alkalmazottjaként tudtam a megélhetést biztosítani. A diploma honosításán túl, az állampolgárság megszerzése és Kamarai tagság is követelménye volt annak, hogy visszatérhessek a szakmámhoz és szakorvosként dolgozhassak. Mindez nem kis feladatnak bizonyult, és természetesen a gyerekeimre is oda kellett figyeljünk. Azonban a céltudatosság átsegített ezen az időszakon.

képforrás: Birtalan Iván

- Felkerestem azokat a magyar szervezeteket, amelyek az ’56-os kiérkezőkből alakultak. Ugyanis mintegy 30000 magyar maradt kint Ausztriában, akik különböző civil szervezeteket hoztak létre. Ők segítették a későbbiekben kivándorlókat. Így lett adótanácsadóm, könyvelőm, ügyvédem. Minden, ami a praxis beindításához kellett. 1993-ban tudtam megnyitni a privát rendelőmet, kezdetben még a betegbiztosítási alkalmazotti munka mellett. Mivel akkor még párhuzamosan dolgoztam mindkét helyen, elkezdett felépülni a saját pacientúrám. Egy idő után már műtéteket is tudtam vállalni, ezeket egy privát kórházban tudtam elvégezni. Közkórházban így én nem dolgoztam a három évtized alatt.

- Természetesen nem, hiszen a családi és baráti kötelékek megmaradtak. Sőt, nekem a szakszervezetekkel sem szakadt meg a kapcsolatom, így egy idő után felkérésre elvállaltam egyfajta tanácsadói munkát is. A ’90-es években Ausztriában szombaton is volt tanítás a gyerekeknek, ezzel együtt hétvégén rendszeresen jöttünk haza, hiszen a fizikai távolság nem volt áthidalhatatlan Bécs és Budapest között. 

- A publikálás a szakmámhoz szorosan hozzátartozó tevékenység. Ugyanakkor az újságírással már az egyetemi évek alatt szoros kapcsolatba kerültem. 1968-ban az Orvosegyetem című lap hallgatói mellékletének elkészítése közben kerültem közel ehhez a feladathoz. A szerkesztőbizottságnak is tagja voltam, én a költészetért voltam felelős. 4-5 esztendeig végeztem ezt a feladatot, ami társadalmi munkának számított. Nagyon élveztük. Aztán Bécsben folytattam újra az újságírást, éppen az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége kiadásában kéthavonta megjelenő Bécsi Napló című újságnak köszönhetően. A lap főszerkesztője Dr. Deák Ernő történész, aki az Osztrák Tudományos Akadémia Történelmi Intézetében dolgozott. Ő kért fel, hogy egészségügyi témákról szóló cikkeket írjak.

képforrás: http://epa.oszk.hu

- Magam is nagyon megváltoztam az engem ért hatásoknak köszönhetően. Egyrészről rendkívül hálás vagyok Ausztriának. Nem csupán azért, mert befogadtak, hanem mindazért, amit itt kaptam, egy új otthont, az újrakezdés lehetőségét és az abban való kiteljesedét. Az osztrák államelnök adta át a professzori kinevezésemet, erre a szakmai címre az Egyetem professzori kara a szakmai munkám alapján terjesztett fel. A kultúra, amivel Ausztriában találkoztam, a nyelv, a gondolkodás, a mentalitás, a működő polgári demokrácia minden értéke, mindez nagyon sokat tett hozzá a személyiségem alakulásához. Ahhoz az értékrendhez, amit képviselek.

- A szeretteimre is több időt tudok fordítani, ami nagyon jó érzés. Hazaköltöztem Magyarországra, de nem szakadtak meg a kötelékek, ezért rendszeresen töltök időt Bécsben. Megmarad a cikkírás a Bécsi Naplónak, és megmarad mindaz, amit ezek alatt az évtizedek alatt magamba szívtam, megtanultam, esszenciaként megfogalmaztam, átéltem. Amit mások megtanultak tőlem, amit a közéletben létrehozhattam, amit a szakmához hozzátehettem - reményeim szerint maradandó. Az előttem lévő évekre pedig az élet értékrendemhez igazított élvezetét szánom. Abban is jó kiteljesedni.

Csaba Beatrix

2021. december